Varjak

A tar gallyakat megülték a varjak s hablökésein most a hóviharnak nyak-behúzva e nyírfa tetejében (amire nyílik itt szobámból ablak) úgy eveznek, ütemre úgy haladnak a hosszú- s egyre hosszabbfüttyű szélben, koromfeketén a csupa fehérben (s kiket űz ezért mindenki, csak én nem), e csillagokig nőtt óriás télben előre-hátra dűlve úgy rohannak a szitkozódó idő ellenében, szunnyadva szinte e vak repülésben, a jövő felé, rábízva egészen magukat a vaskonokságu karmak föladatára – ülvén úgy utaznak, oly bizonyosan a megérkezésben, mint egy utas sem, mint egy tengerész sem!   Jó hírét a tavasznak hozván nekem így ékesebb beszédben, mint vadgalamb és gyöngyvirág és harmat – Leghívebb frigyeseiként a Napnak – Hozván csöpp szivük vulkán-melegében ős hitét a nagy akaratnak – annak, mely jégkorok fölött nyert diadalmat!