Varjak
A tar gallyakat megülték a varjak |
s hablökésein most a hóviharnak |
nyak-behúzva e nyírfa tetejében |
(amire nyílik itt szobámból ablak) |
úgy eveznek, ütemre úgy haladnak |
a hosszú- s egyre hosszabbfüttyű szélben, |
koromfeketén a csupa fehérben |
(s kiket űz ezért mindenki, csak én nem), |
e csillagokig nőtt óriás télben |
előre-hátra dűlve úgy rohannak |
a szitkozódó idő ellenében, |
szunnyadva szinte e vak repülésben, |
a jövő felé, rábízva egészen |
magukat a vaskonokságu karmak |
föladatára – ülvén úgy utaznak, |
oly bizonyosan a megérkezésben, |
mint egy utas sem, mint egy tengerész sem! |
|
hozván nekem így ékesebb beszédben, |
mint vadgalamb és gyöngyvirág és harmat – |
|
Leghívebb frigyeseiként a Napnak – |
|
Hozván csöpp szivük vulkán-melegében |
ős hitét a nagy akaratnak – annak, |
mely jégkorok fölött nyert diadalmat! |
|
|
|