Levél a partról

1 A magányos ház körül, hol lakom, egy rókalábnyom nincs, egy cinkenyom: kertet, határt az éjjel leesett hó fehérbe vont, mint egy levelet. A nagy boríték bontatlan simul. Nem érinti napokig ujra ujj.   E cimzést sem kapott levél minden tartalma én vagyok,   e hét határnyi hó alatt egyetlen közölnivaló.   2 Hull dombra, síkra, tó-jégre konok hó egyre, mint gúlákra a homok: „imént arasznyi, holnap egy könyök!” S bár ők libegnek itt is, az Örök Közöny, a Nagy Mulás méhei s már – mert azt hiszem, hogy évezrede fáj –   nem is fáj oly nagyon ez a belém pecsételt tartalom –   De nem! Fáj! Van, amit a csönd födője is csak hangosít.   3 Van mikor markával épp a hideg szoritja legforróbbra a szivet! forró szavakra! S van, hogy épp a vád hamar-heve fagyasztja össze szád – s magad veszed csak, mit idegeid szeizmográfja közhírül közvetít   s bár ég, buzog, remél s munkál agyad – maradsz lezárt levél.   Maradsz, maradj! – S ha lesz ki mégis egykor föltör és kivesz?!   4 Igen, jő az ember-frigyes tavasz s fölnyit engem is, akár a tavat, kézbe fog a fagybontó kikelet, kiveszi összefirkált szívemet; fölolvas magas hangján az Idő s lesz hirtelen majd minden érthető:   tudom, tudom – ahogy forrást, földet: nyitja a befagyott   sebet – keblet: – is ő, a mindig tetemrehívó jövő!   5 S majd öntik a szót, mert öntik a vért, (tán végleg akkor vetve ki a kést) szólnak sebeim, mint góbé mese fagy-dermesztette dallam-serege. Hátratekint rám, aki a bajok hóviharában útfelen hagyott s néz össze most úgy, hogy összeperel a Rágalom s az Ártalom – mivel   pusztai ó aklok mögül nagyanyám imáiból fölmerül a bosszús paraszt angyal, aki rég   úgy keltett útra: véd!