Levél

Behavazódott a tavon a jég. Behavazódott körötte a rét. Egy éjszaka a mészfehérre vált   vén tó, a végtelenre nőtt,   itt lapul küszöböm előtt, játszva gyémántló óceánt.   Káprázó szemmel egyedül   vagyok nézője, hajdani világfutó, egy ablakom mögül – Félek léptemmel összerontani. A magányos ház körül, hol lakom, egy rókalábnyom nincs, egy cinkenyom. Levélboriték, mely címzésre vár, oly érintetlen, tiszta még a táj. Már alkonyul s e kéklő, templomi csönd és fehér – minisztráns-koromi!   Szent fegyelem lebeg körül, kolostor-tisztaság. Fészkének méltó madara legyen,   amit a lélek kibocsát! * Félek kilépni – hisz betűket írna két lábam is e végtelen papírra. Vár a világ – de rég nem szavakat! Tettet adj, író, élő magadat! Mit a betüid! Tetteid, keményen, azokat ide, s fekete-fehéren! És érthetőbb csak, ha rá tintaképp nem-romló vért önt lándzsa vagy kerék. Úgy állj elő, hogy nem az, mit te írnál: az lesz a mű, mit néped lelke diktál. Toll csak, örök lap fölött, puszta toll – és döbbenj meg, ha elővonatol.