A versek az érdeklődő tekintetektől szökkennek szárba. A pálya elején. De aztán ez a napfény is hozhat aszályt. A figyelem konok heve, a várakozás szünetlen melege itt is talajt szikkaszt, vetést sápaszt. A költészet nem úgy művelődik, mint a föld, nem ismereteink ismétlésével. Minél jobban tudjuk, mert kiszámíthatjuk, annál kevésbé ízleljük azt, amit ma terem nekünk. A kötetet, amely nem lep meg, azaz nem ad újat abból, ami csak versben mondható el, kár kinyitni. Boldogan szokjuk meg a költőket. De viszolygunk, ha megszokottal traktálnak.

 

Ellenszenves a magát öregen is fiataloskodva kellető, a meglett állapotát kamasz-szökdelésekkel tarkító művész. A szökdelést ugyanis elméjétől várjuk el, a tapasztalatok úgynevezett súlyával, a fájdalmak annyiszor emlegetett – s oly igaz – nyűgeivel is! Ez az egyetlen módja a világ s a magunk naponkénti megújításának. Ez azonban egyúttal parancs is, a kort, kegyelmet nem ismerő Múzsáé.

 

Nem lehet elégszer leírni: a költészetnek egy komoly ellensége van, az irodalom. Mi hátráltatja egyre kisebb területre, végül egy-egy fellegvárba vagy szegénylegénytanyára a költészetet? Az, ami annyi más téren diadal: a maga-megismétlése. Kronoszt nem eszik, nem üldözik úgy a nemzettjei, mint a Múzsákat.

 

Minél otthonosabban – ösztönösebben is – forog valaki a költészet belterületein, annál inkább vonzódik a határaira – e látszólagos ellentmondás alapja is múzsai parancs. De vigyázat, nemcsak a „Maldoror énekei” keletkeztek ezen a határon, „A nép nevében”, az „Élet vagy halál” is. Minden, ami már-már vagy még-még nem költészet: amivel az idő újra s újra átcsap a szent berkek akadémiák-fölügyelte sövényein.

 

A magyar lírának megvan az ereje s a szerencsés helyzete, hogy egyformán figyelheti, ami bárhol jelentkezik a határain. Ebben a kötetben nem kísérletekkel lehet ismerkedése az olvasónak. Efféle odafigyelésekkel; ezek költői megfogalmazása ad tán egy-egy képet a kor egyéni és közösségi létének természetéről.

 

Ez a határkérdés természetszerűleg hozza magával a vers és próza határának kérdését is. E határ hagyományos vonalainak megmozdíthatóságát. Szerzőnknek ez nem mai törekvése s a kockázat az idők teltével csak buzgalmát erősíti. Mondanunk sem kell, hogy szemlélete itt is az egyszerűség. A prózaversnek semmi köze az úgynevezett költői prózához. Sőt. Ahogyan a költészetnek az irodalom, olyan ellensége a prózában írt költeménynek a költőire pöndörített próza. A lényeg itt is mélyebben van.

 

A jártasság mindenben az egyszerűségre ad módot és parancsot: épp a legbonyolultabb dolgokra találni legköznapibb szavakat. Nem lehet akadály, hogy első hallásra ezt néha a magukat értőknek hívők értik a legbajosabban.

 

Rettenetes, de ugyanakkor lelkesítő vállalkozás – a jártasság erre eszméltet mindenkit –, hogy a szépet, a jót, az igazat méltóképpen, tehát úgy újszerűen, hogy mégis maradandóan, csak cifraság és nagyképűség nélkül, könnyedén, lelkiszabadon lehet műbe tömöríteni, az erőfeszítés közben is inkább mosolyogva, mint sziszegve. S ez annál törvényszerűbb, minél nagyobb a közösség és a figyelem.