Lajtha László emlékének

Versenyt a vonattal, amelynek ebben az ultramodern kocsijában egyedül utazom, messze a látóhatár szélén, láthatóan a szürkülettől űzve izzó aranypénz gurul az országut jegenyéi között. Úgy van, a lebukó nap. Azaz tüzelő ágyú. A jegenyék néma, de annál gyorsabb dörrenéssel lánc-sorozatban lövik ki árnyékukat. Fölöslegesen, hatástalanul már. Ez az a Tökéletesen Elpusztult Ország, amelyre a vonat folyosóján azok az ultramodern nyomású falragaszok figyelmeztettek, nehogy kinyissuk az ablakot, amíg a szerelvény itt áll, azaz a helyes megfogalmazás szerint itt – tartózkodik, mert hol is lehetne itt megállni. Egy-egy összeomlott város, de oly elhagyottan, hogy a romokat is egybemosta az eső. Csak a szobrok állnak, különösképpen mindenütt épen a szobrok, kicsinyek, nagyok, régiek, újak, márványok, bronzok, végre méltóan kiemelkedve, ők,

vak-süket tanúk a halandóság fölött.

Borjádon különben annak a kánikulai poros délutánnak a végén, amikor a szeles utcáról bementem hajamban, pilláimon, de még fogaim közt is homokosan és visszaadtam a napfénnyel oly bámulatos viszonylatban lévő s most a nap lenyugtával mondhatni kihült nagyitóüveget, nagybátyám barátja azt kérdezte tőlem, akarok-e tengerzúgást hallani. Tengerzúgást hallgatni Tolna megyében, főleg egy olyan kánikulai napon, amidőn a forgószél a homokot az égig kavarja – meg sem értettem a kérdést. De nagybátyám barátja nem tréfált. Öccse a tengerészeknél szolgált, Polában. Ott volt hátul, megtámasztható keretben a tengerész-trikós fényképe a sublóton. A sublót porcelán-csecsebecséi között meg egy óriási tengeri kagyló. Ezt kellett fölvennem s a fülemhez szoritanom.

Ez a kagyló majdnem akkora volt, mint a fejem. Nyílásának síkosan finom tapintása, hófehér, majd beljebb rózsás és piros szine már akkor zavarba ejtően a szerelem titkának lejtős közelségét jelezte? Vagy ez csak később fűződött hozzá? Hitetlenkedve, becsapatásra készen, de mégis izgatottan – akár a szerelem mély percei előtt – illesztettem fülemhez a kagylót.

– Hunyd be a szemed – mondta nagybátyám barátja.

Behunytam s a tenger – a tenger Borjádon, Tolna megyében, egy poros, forró nyári délután, amikor a homok megtapad az ujjak között is – a távoli, a sose látott és sose látandó tenger zúgni kezdett, hullámzása teljes hitelével és háborgásával.

Fülemen a kagylóval s a tenger diadalával most már a szivemben szememet nagybátyám barátjára irányoztam. Éppen cigarettát sodort. Elkészült a sodrással, a hengeralakura gömbölygetett dohány hosszán fölálló papircsík végignyálazása közben a fölvont szemöldökével válaszolta: Így van! Ez a valóság!

Vagyis hogy ott a tenger, igazánból, abban a zavarbaejtő szinű nyílásban.

Hazafelé kocsiztunkban hosszú tétovázás után mégis megkérdeztem nagybátyámat: hogy lehet, hogy abban a kagylóban a tenger zúg?

– Benne zúg. Hogy hogy, azt én sem tudom – mondta ő, aki mindent tudott.

Viszont őszinteséggel is meg tudott ajándékozni, kellő időben.

– Most is zúg, hogy ott hagytuk?

– Természetesen! – mondta egy kicsit a kelleténél több fölénnyel, amitől mind a ketten a szükségesnél jobban elbizonytalanodtunk. A kánikulai por, a zörgő kukoricalevelek, a tücskök tikkadt cirpelése világába idáig nyujtotta csápjait, bármily mesebeli távolságból is, a tenger; ott lapult, tán épp a kukoricában, valóságosan, akár egy mezei – messziföldi – vad.

Nagy Lajos emlékének

Az anya városi cselédlány, a nagyapa gyalogbéres, az ötéves fiucska törvénytelen, de –

igen még ő is – különös rangra emelődve merőben a szó révén – nyaralni van itt ezen a kietlen pusztán, ahol minden köz-víz a hatalmas ökör-itató kút, folyosó-szerüen elnyuló, egymás alá rendezett vályuival, épület-nagy kávájával, s oly veszélyes mélységével, hogy belenézni sem szabad.

Mindenki a kánikulai határban. A fiucska a fővárosból – ami megint olyan rang, mintha luxushajóból tengermélybe szállt volna alá – az üres tanya terén árván, egy szál nyaraltában áll a bokáig érő forró homokban, mezétláb, szutykos nadrágban, szederfoltos, mocskos ingecskében, de homlokán vadonatúj tengerészsapkának ezzel az arany fölirásával: Viribus Unitis.

A vad délben az arany betük attól külön is szikráznak, hogy érthetetlenek. Örökre elmémbe maródtak. Tiz év multán, midőn hirtelen beléjük ömlik a tartalmuk – hogy Egyesült Erővel – s így fölmerül a háttérben valami csatahajó is, mert annak volt ez a neve, a betük meghalványodnak, de a sapka tarkó-részéhez varrt két fekete szalag lobogni kezd s még azt is látni, hogy végük fecskefarkra van vágva, a fiucska meg oldalt forditja a szemét; és az kék,

mint midőn minden kiderül:

kék, kék, végtelenül és örök-üdén.

Sürgősen rendezni kívántam a világot, ezért is először a dobozok, a szentképek, majd a bélyegek rendbetevéséhez láttam; leghatásosabban ez utóbbiakon át véltem akaratomat kiterjeszteni távoli világrészek leggyámoltalanabb szigeteire bár! Mennyi céltudat, nyugalom és terv, főleg este felé. Mennyi jóindulat.

Ám a könyörtelenség sem volt még idegen tőlem. Halál s kínszenvedés láttán kinek pillája rezdüléstelenebb a zsarnokénál is? A gyermeké.

De – kéjed, kegyelemadás!

Simontornyán, a Sió túlsó felén, a Dzsindzsa nevű falurészben egy parasztkonyha tűzhelyének kinyitott ajtaja előtt, térdemen a magam-gyártotta albummal, miközben a még hideg égre már a tavasz küldi a felhőt… A Mózsé-hegy oldalában – mert ott mindennek ilyen egyedüli neve volt – igen, akkor…

Ma is, számüzötten – trónfosztottan, még mauzoleumomból is kitessékelve – visszasírom varázserejü hatalmamat.

Engem tanittattak a szülők. Őket alig. Akkor is korbáccsal. Ma is analfabéták. Én tudom az evőeszközöket kezelni, ismerem az illemszabályokat. Kinos humor, amit ebből őbeléjük vertek. Vakognak, makognak, hörögnek, ha igaz közlendőjük van, ugatnak, bőgnek és sziszegnek. Én nem élek börtönben, nekik még a kalodájuk is megvan, a szégyenfájuk. „Kezelhetetlenek!” Békében, aránylagos békében mozgok, a virágok s a nagybácsik között. Óriási elmegyógyintézet, ez az ő világuk. Vannak köztük már, hogyne, akik – mint mi rég az elemiben – a szükségletre kikéredzkednek. De nyugtalanítanak mind, mind, akik élnek s mégsem beszélnek! Hátra-hátrafordulok, éjszaka fölneszelek. Dalukból egy idegen, egy elfeledt s mégis valaha bejárt világ rettenetes segítségkérése szól. Nem, a virágok is eszelősek, egytől-egyig! Olvastam, persze: egy család vagyunk. Merő szemforgatás. Vagy piszkos érv, mikor Gyurival úgy bántak, mint a kutyával, Marival, mint a menyéttel, egymással pedig, ahogy már a disznók sem.

Óbudán, az Ujlaki-templomtól kifelé, a csaknem térszerüen széles utcán. A földszintes házak itt a szokásosnál is alacsonyabbak. Az uttest valamikor ablakukig dagadt, de mint valami tartósított árvíz, ott is maradt. Egy ilyen ház még magánkezelésü italboltjából jön ki egy jólöltözött, nyúlánk, fiatal nő, a pénteki szürkületben. Szeme kerek, maga tökrészeg. Finoman inog. A széles uttest bazaltkockái azt játsszák neki, hogy egy tág hegyi patakba átjáróul rakott kövek ők, ezért kell minden másodikra lépni! Valószinűsíti ezt, hogy a kövek nedvesek. Esik; egyenletesen és bőven, délszakian, noha november van. A csorgó esőt az utcai lámpák fénye szálakra bontja. A nő kibomlott hajtincsei is megannyi esővezeték. Bőrig ázott.

Bőrig van ázva, de ebből semmit sem észlel. Különben nem hajtogatná maga elől az esőszálakat, pontosan úgy, mintha nádasban haladna, vagy most bújna ki egy délvidéki borbélyműhely üveggyöngyös fonál-függönye mögül. E gyöngy-függöny után azonban még egy függöny következik; aztán még egy; tíz, husz, száz, csodálatosan ezer meg ezer.

Mindez, mint tudjuk, hiedelem. A helyzet s a valóság, hogy a nő liánok, fákról csüngő kúszónövények közt halad egy brazil őserdőben s fölötte – a fákon – tarka papagájok, vicsorgó majmok, kigyók nyüzsögnek s olyan vadak, amelyek Dél-Amerikában nincsenek is, csak ebből az alkalomból költöztek oda. Ki nem gondol ilyenkor a segítésre! Chateaubriand szerint a bennszülött nőkkel így kezdődő kaland a legizgalmasabb. Igen ám, de – amivel oly keveset számolunk – a távolság, egy őserdőben! Kettőnk között, az én tapasztalt hajós szemem szerint, legalább ezer km.