Napfény az íróasztalon

Fűtött szobába süt – milyen édesujjú a téli nap, ahogy átnyúl az üvegen, s tenyérbe fogja arcomat; ahogy az íróasztalon tesz-vesz, hasznosítja magát! Mosolygok, szememet kumom, bőrömmel iszom vigaszát. Didereg pedig odakinn ő is, az öreg Nap! Dagadt, iszákos képe hogyan is küld ily angyali csókokat? Fát vet szét isten-hidege! Koppanva hull le a veréb! Nem oda néz a Nap, ide – ide vágy ő is, hol tüz ég! A tél iszonyú rohama ellen mit érhet!?… Így van ez: ereje, kedve, jószava csak itt van, hol – fölösleges! No mégse! Papírra bukó fejem neki nyújtom: becézd! És élvezem a talpnyaló, arcnyaló ebhizelkedést. Beh rossz asszony, beh céda vagy, teremtő – nőnemü – Meleg! De te vagy az élet, de hadd, hogy visszaölelhesselek!