A gyulavári főutcán

„Fölépítteté Urunk e lakását (magyarán összekoldulta) ezer- hétszáznyolcvanban ez esendő tábor   erősségéül predikátor   Kállay Sámuel.” Tornyán a csillag ma is úgy dacol, ahogy az ő keze tűzé oda. Ő tartja ma is, lenyúlva a felhők közül, az a kis konok pap. Beh megnőtt! Beh magasabb már, mint a temploma! Vad dél. Bár ősz van (neki-nekifutva fölszállnak már a libacsapatok). Porba, szélhordta törekbe merülve révedek, ténfergő utas, a műre, a nagyra, s őrá, aki még nagyobb. Ahány évtized, ahány év, ahány óra, makacsul, úgy magasodik puszta hitével, mely ma is a régi, eleve-döntő istene felé, ki nem hajlott alá keggyel soha itt. Mint térdigérő homokvára mellett zord gyermek úgy áll, néz az égre fel az utca és az idő szenny-porából kopott palástban prédikátor   szépapám, Sámuel.