A gyulavári főutcán

„Fölépítteté Urunk e lakását
(magyarán összekoldulta) ezer-
hétszáznyolcvanban ez esendő tábor
 
erősségéül predikátor
 
Kállay Sámuel.”
Tornyán a csillag ma is úgy dacol,
ahogy az ő keze tűzé oda.
Ő tartja ma is, lenyúlva a felhők
közül, az a kis konok pap. Beh megnőtt!
Beh magasabb már, mint a temploma!
Vad dél. Bár ősz van (neki-nekifutva
fölszállnak már a libacsapatok).
Porba, szélhordta törekbe merülve
révedek, ténfergő utas, a műre,
a nagyra, s őrá, aki még nagyobb.
Ahány évtized, ahány év, ahány
óra, makacsul, úgy magasodik
puszta hitével, mely ma is a régi,
eleve-döntő istene felé, ki
nem hajlott alá keggyel soha itt.
Mint térdigérő homokvára mellett
zord gyermek úgy áll, néz az égre fel
az utca és az idő szenny-porából
kopott palástban prédikátor
 
szépapám, Sámuel.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]