Dologidő

Tavasz óta milyen mesés   tenger közeledett. Itt van! A kis falut, mint szigetet veri a végtelen, megért vetés! A Nilus-menti ős-buza   tört eddig, habra hab, áradt idáig évezredek alatt – Föllelkesit a szívós, szép tusa. Járom a hullámzó határt   s én is lökést kapok, reményt: valahol, mégis, valahogy visszanyomjuk a kaoszt: a halált. Valami ős, mély Akarat   küzd mégis, jót igér: ha léptenkint is tied lesz a tér, emberi faj, megválthatod magad! A mult nagy óceánja zúg,   de a tengernyi jaj közül kicseng lám egy vékonyka dal! Jólesik ez a kenyérszagu út. Leng a len, a rozs, a dohány,   szöllő, kukorica. Ázsia, Afrika, Amerika hulláma árad egybe – Ozorán! Noé bárkája állt meg itt?   Nyájszám tolul elő az állat, a húzó, a legelő, és az, amely csak dalával segít!