Anteusz
| Megcsöng és – szívvel láthatón – |
|
| háza is kezd fölszállani. |
|
| Alakot kap körben a távol. |
|
| Nevet, helyet kapok, családot. |
| Megszüntet egy zord árvaságot. |
|
| Tegnap jöttem, dúlt-betegen. |
|
| hogy tesz-vesz az ember-közösség, |
| énértem is! Mint hajdanán |
| anyám, dagasztás hajnalán. |
|
| Biztonság önt el és melegség. |
|
| Cseng-bong és – szivvel láthatón – |
| megy, megy fölfelé a torony, |
| a falu, az ország, a föld – |
| Kifogyván istenből, te hozzád |
| fordul szivem, ember-rokonság, |
| hasonlóság! – te adj erőt! |
|
| Fekszem. De az első szekér |
| eremben vágtat végig. Él, |
| megéled egy ösvény agyamban! |
| Én vagyok az utca, az út, |
| hol kocsi már százszámra fut. |
| Minden mi él, szivembe dobban. |
|
| népesülnek. Honfoglalókként |
| csordás és kondás kiabál, |
| multamból tódul egy juh-nyáj; |
| hídra dörög egy vontatógép. |
|
| hat át, mily reménnyel bizserget! |
| Világ központja lettem-e? |
| egy örök-forgó szerkezetnek! |
|
|
| kilinccsel, amit fölszerel, |
| amit falnak fölrak szilárdan, |
| benne van mind-mind a világban |
| s – (nem-tudható titok tudója) |
| úgy tér mindenkor nyugovóra, |
| hogy benne is marad örökké! |
|
| Oh, ha én leszek majd a földé, |
| belőlem se csupán szavak: |
| puszta tervek maradjanak! |
| mit ma testemnek megszereztem |
| azzal, egész nap permeteztem. |
|
| Szélbe szórnám és megutálnám |
| ha nem csitít a gondolat, |
| hogy mint kor-előző találmány, |
| mit később hasznosítanak, |
| égett, sercegve-sírva itt – |
|
|
|
|