Fenyők a ködből

Oda a hó, de a völgyben nincs még egy tenyérnyi zöld sem. Üde szín a szomjú szemnek? Csak a tavalyi hű fenyvek. Most veszem csak észre őket! Hol teleltek, hol időztek? A hegyre ült föllegekben. Ott húzták ki az egekben. Lebeg fölfelé a felhő, ered lefelé az erdő. Lépdelnek a szép szál fenyvek hosszan, mint egy gyalogezred. Ahogy ősszel elvonúltak, olyan tiszták, frissek, újak. Jő felénk a fenyőerdő, ahogy egy jó hadsereg jő. Nem mutatja, hány csatát ért, a tél alpesein átkélt. Semmi híja, semmi veszte, hannibáli hit vezette. Zászlait szélbe feszitve, a bizalom érkezik le. Száll a jó-szag, száll az első madárszó, a jégrepesztő. Jő felénk zárt sorban ismét az emelthomlokú hűség, a remény jő, a hatalmas, mely engem is megoltalmaz. Keményléptű büszke hősök, kikeleti előörsök, nézek rátok, addig nézek, szivem városába léptek. Ahány erem, annyi utca, marsotokat visszhangozza. Nyomuljatok muzsikálva legrejtettebb porcikámba!