Églakók

Szívalakú csizmája szára, szűrtől királyi hetyke válla, bajsza korom, orcája rózsa, Séta Pista így száll a lóra. Darutollas kalpaga pörge, ezüst mordálya szögre töltve, inge, gatyája patyolat, szivében tiszta indulat. Csupa kis villám, kék acél: két szeme sarkantyútaréj; gyors napsugár a hírneve: szabad élet a mindene. Igaz vitéz, igazi úr, nem rabol, csak ha rászorul és akkor is csak gazdagot, ki már sok árvát becsapott. Nem öl, csak ha nincs tenni mást és akkor is csak uzsorást, pejkóján ahogy tovatűn, elporzik nyomából a bűn. Csak az marad meg, ami jót, bátrat mívelt és bíztatót, frissebb utána a vidék, mint förgeteg után a rét. Mindig vidám, mindig deli, jószóval, tréfával teli; mint hajótól a tengerár, tőle végtelen a határ. Tőle nincs korláta sehol a vágynak, tőle nincs pokol, nincs kárhozat, tőle lehet valami más a föld felett! Nyergében föl-leringva míg folyton-üdén így utazik, bánat és baj bármennyi van, a hit, a hit határtalan. Csillan reze még a napon, aztán elrejti a Bakony, hol mindig nyár van, sose tél, mindig üdezöld a levél. És mindig jó vacsora fő és mindig hű a szerető, soha senki se szomorú, kanásztáncot jár Savanyú. Felhők közt vígan fut a hold, kulacsot nyujt Sobri, a holt, s tágul mind vígabbra a kar Milfajttal, Angyal Bandival. Őket várták a béresek, nem Jézust, a kis édeset; nem a Szentek, a Máriák, nekik ez volt a másvilág. Séta Pista, a marcona, a hetyke szökött katona – Pogány istenként léptetett a néma szolganép felett. …Paplanos ágyban heverek, arrább szép asszony, szép gyerek. Nem alszom, de már álmodok, Séta Pistával vágtatok. Fázva, rühesen, véresen menekült völgyön és hegyen. Dehogy is volt neki lova. Mezétláb bútt ide-oda. Egy rossz akol rejtek-adó jászlánál érte a golyó. Arccal az alomba esett megváltva, mit még lehetett.