Munka a munkával
| mit majd a tragacsba teszek. |
|
| Tengelyszegét koptatta el; |
|
| No de még öt perc és – felül! |
|
| Mint az orvos meg a beteg, |
| úgy vagyunk, én meg ez a szeg, |
|
| amit reszelek – szinte már |
| nekem is fáj, mi neki fáj. |
|
| Mintha országnyi szerkezet |
| forgása bénult volna meg. |
|
| Mintha kibillent volna – mit |
| nekem kell helyreütnöm itt! |
|
| Nekem kell rendbetennem azt, |
| – mit nem szolgálni: kárhozat! |
|
| Elkap, mint mindig elragad |
|
| a világ s – ellenem szegül! |
|
| Kezem között is csupa dac, |
|
| Nemcsak én őt: ő is, e szeg |
|
| Láz önt el és – no nem! – Igen: |
|
| Egy szeg miatt? Egy szeg miatt |
| fog szorul, lélekzet kihagy. |
|
| – hagynátok csúfot vallani? – |
|
| Kész! Beütöm. S mi eddig állt, |
| forog megint a tág világ. |
|
|
| S most én ülök. Milyen pici |
| kaland volt. Milyen isteni. |
|
| Mily ritka lett – így elveszett |
|
| A füttyöt, nótát zengető, |
|
| boldog munkákra – a dolog |
|
| munkás-arcokon a mosolyt, |
|
| mely fut a ránc árkai közt, |
| ha már a vas hajolni kezd |
|
| a pörölytől, mely odacsap, |
|
| vagy mikor a földült batár |
| – szorítsd! – megint talpára áll, |
|
| óra megindul, fény kigyul, |
|
| Enyémként ismerem, milyen |
| vigaszt lövel át a sziven, |
|
| – jól ápolt gyümölcsfa gyanánt –, |
|
|
|
|