Istentisztelet

Zsámolyt tettek a ház elé. Az lett a zeneeszközé. Aki pedig a húrt ütötte, letelepedett a küszöbre. A pusztaiak vasárnapja akkor kezdődött, amikor etetés után valahol megcirrent egy citera hangja. Citera? egy-pár házilag összeszerkesztett lécdarab, hat-hét acélhúr rajta, egy libatoll, vagy egy kis faszeg, s mintegy a faszeg reszketeg folytatásaként egy öreg, egy fáradtan is tenni-kész, egy aszottan is fürge kéz, egy szántatlan is gazdag ész: ezekből és ezeken át cini-cinizett ki a vágy; a szerelem, a végtelen felé oly félszegen, oly finoman az ég felé, akár körben a tücsköké. Aki hallotta, arra tartott, nem kiváncsiskodón közel, épp addig, hogy ne csak a hangot, a nótáját is kapja el. Vályút fordított, arra ült néhány vén, ahol összegyűlt; bólingattak figyelmesen, mint korcs istentiszteleten. Égből, pokolból jött a dal? Jött az ősök jajaival. Rádióból jön ma a pusztán, nem a múltból a muzsika; Megyek – lám az is lett! – az utcán mutatóba sincs citera. Nem alulról jön a zene, nem Ázsia, az őshaza, küldi a légből Afrika, az őserdő legbelseje. Most ez tetszik, most ennek áldoz a nép összegyűlve a tánchoz. Ha! Dzsessz! Puszta-Rácegresen! Engem nem bánt. A szerecsen panasz is átjár szivemen. Ő istenük is istenem.