Istentisztelet

Zsámolyt tettek a ház elé.
Az lett a zeneeszközé.
Aki pedig a húrt ütötte,
letelepedett a küszöbre.
A pusztaiak vasárnapja
akkor kezdődött, amikor
etetés után valahol
megcirrent egy citera hangja.
Citera? egy-pár házilag
összeszerkesztett lécdarab,
hat-hét acélhúr rajta, egy
libatoll, vagy egy kis faszeg,
s mintegy a faszeg reszketeg
folytatásaként egy öreg,
egy fáradtan is tenni-kész,
egy aszottan is fürge kéz,
egy szántatlan is gazdag ész:
ezekből és ezeken át
cini-cinizett ki a vágy;
a szerelem, a végtelen
felé oly félszegen,
oly finoman az ég felé,
akár körben a tücsköké.
Aki hallotta, arra tartott,
nem kiváncsiskodón közel,
épp addig, hogy ne csak a hangot,
a nótáját is kapja el.
Vályút fordított, arra ült
néhány vén, ahol összegyűlt;
bólingattak figyelmesen,
mint korcs istentiszteleten.
Égből, pokolból jött a dal?
Jött az ősök jajaival.
Rádióból jön ma a pusztán,
nem a múltból a muzsika;
Megyek – lám az is lett! – az utcán
mutatóba sincs citera.
Nem alulról jön a zene,
nem Ázsia, az őshaza,
küldi a légből Afrika,
az őserdő legbelseje.
Most ez tetszik, most ennek áldoz
a nép összegyűlve a tánchoz.
Ha! Dzsessz! Puszta-Rácegresen!
Engem nem bánt. A szerecsen
panasz is átjár szivemen.
Ő istenük is istenem.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]