Vasalás

A vasaló, mint vashajó járt-kelt a vasalni-való patyolat hullámai közt. Fordult, farolt, előre tört. Ment a vasaló és nyomán kisimult a kis óceán. Árasztott friss, ózon-lehű illatot a fehérnemű. Jó volt nagyszombat délután belépni tanyák udvarán, inni egy korty koma italt, nézni, mit a nagy lány vasalt. A szoknyát, a sok suhogót, az alább s alább simulót, miknek az utcán lebbenő csipkéje csillan csak elő. Megnyalt ujjával a tüzet izlelte, bögréből vizet hintett a beszédes leány. Nem volt más gondja igazán. Készen a szoknyák kereken függtek gerenda-szegeken. Ültünk, legények, hallgatag, vörösen fodraik alatt. Vetni csak pillantást oda! Micsoda éden! Micsoda tisztaság paradicsoma, mit bűnös el nem ér soha. Ostyatartó szétivelő lángfürtjei közé hivő ki merhet oda nézni, hol a rejtelem, az üdv honol? Napnál is tisztább messzi láng oly ős heve tűzött le ránk, oly tilos fény, mely – oly titok – gondolatban is vakított. Beszélt, beszélt a nagyleány. Egy-egy vasaló-út után ránkfüggesztette szűz szemét. Akkor se tudtam, mit beszélt. Éleszteni a parazsat meg-meglóbálta a vasat s fröcskölt megint papmód vizet – egy csöppet rám is röpitett. Ding-dong-dung! – csöngött a fülem. Harangok zúgtak szüntelen. Erre emlékszem. Ment a nép, hogy föltámassza istenét.