Csorda-kút

Csüggesztő vidék. Fátlanul csúszó-mászó, oly lusta út, maga se bánja, hova jut, bár közben meg-megkanyarul. Gyötör félnapja a szekér, a tél, a ködök-ülte sik. És egyszerre csoda esik. A szem egy öreg kútat ér – – és már a szív is tudja, hogy most vályú! Végén pocsolya! Aklok, bozót, buckák sora (hol egykor egy róka lakott!…) És egyszerre csak a fogat varázshídon fut könnyedén s szívem egy rejtett mezején juhnyáj, virág, tavasz fogad, s kolompszó olyan üde száll, hogy azt érzem: gyerekkorom ma is élő birodalom és nem lehet s nincs is halál!