Az volt a hű dal…

Az volt a hű dal, az jó, az az ének mely segitett még a karnak, a kéznek! Dalolt a bognár, miközben gyalult. A gyalult fa a daltól csinosult. Az az ős-dal – az szólt még énköröttem –, mely ott bizsereg szinte ujjbögyödben. Mely már a szívben, mint iker s iker együtt fogamzik meg valamivel. Dudolt a vándor varga is egy kis dalt, és szebb, okosabb lett tőle, amit varrt. Darálók, szecskavágók, tilolók, ti Múzsa-módra dalra biztatók! Reszelők, egyes és páros fürészek, kik órákhosszat lelkünkhöz zenéltek! Festésre üres szobák, zengeni vágyók, mint Provence híres mezei! Nem a borivók vad nótája tetszett, nekem: amit a dolog inditott meg. Az a kovács is! – az meg úgy dalolt, hogy a nóta ráverő társa volt, inasa volt, segédje volt: dalolva, szememmel láttam, fele lett a dolga! Egyszer ő ütött, egyszer meg a dal, mert nemcsak a száj tudta azt: a kar, a kalapács is, mely csak rakta, rakta, mig az ütem be nem intette: rajta! És csattant akkor oly büszkét, nagyot, aki hallotta, elmosolyodott. S tette a dolgát válaszolva kedvvel, mert jó, ha nincsen egyedül az ember.