Lánglehelő

Peng már, acélos kék a fagy. Szeretlek, téli reggelem! Élvezem a leheletem, ahogy kardként elémbe csap. Cammogtam, sár-gyúró tulok, az őszben. Hogy frissítsz, te tél! „Azért, hogy küzdj – feleli – élj!” Piros vagyok, füstöt fuvok. Tűz vagyok – teremtő hazánk s fészkünk: Mezopotámia örökre hű és hő fia – Téged terjesztlek, ősi Láng! Megyek, orrlikamig tele azzal, mit rámbízott a Lét. Bűvkör övez: csapkodva véd a dél anyaöl-melege. Télben így járok én, ki nyár vagyok minden kis ízemig – Sisteregve érintkezik bennem, veri vad szárnyait az élet és halál!