Elvadult szeretet

Beteg vagyok; már kezemen is láthatod: szárazon, forrón, eresen   ül kezeden.   Sovány karom végén, mint vadmadár-karom, mint rabló, vad gyökér nyomul   a szomjas ujj.   Le szivedig hogy furná hajszál-ereit az elvadult szeretet –   kell még neked?   Fagyöngy a fát szopja meg így, hogy télen át hóban is ő legyen, csak ő   friss-zöldelő!   Beh csúf vagyok azzal, ami lényemből ott kuporog, szürcsölve meleg   életedet!   Hogy megvetek agyammal minden helyzetet, hol léleknek lélek lapul   áldozatul.   S hogy feszülök szivemmel hogy menekülök szivedhez s mint a pók, ha fog,   vért úgy lopok.   Szégyenkezem e nadály-szomjamon, ezen a szipoly-éhen, mely beléd   furja fejét.   S mégis: hitet, életet adj, bár a tied. Mint a pelikán-anya, tudj   táplálni úgy!   Hiszen neked mentem, hisz kettőnk pénze lett a jövendőm – mondom, noha   tudom: oda!   Ilyen galád önzésbe hull végül a vágy? Ily szörnyként fal s öl, ha szeret   szív is szivet?   Oh hány konok őslénykori indulatot költ még ellened (s ellenem)   a – szerelem?!   Azzal, ahogy igazammal is így csalok. Vérem, husom vagy. Borzalom:   ennivalóm.   Egy szóm se lesz, ha fölkelsz és továbbsietsz, szived bár végső birtokom   gyanánt fogom.   Egy szóm se lesz ellened (s ellenem), csak ez: szerettelek, sosem ilyen   hiven!