Elvadult szeretet

 
Beteg vagyok;
már kezemen is láthatod:
szárazon, forrón, eresen
 
ül kezeden.
 
Sovány karom
végén, mint vadmadár-karom,
mint rabló, vad gyökér nyomul
 
a szomjas ujj.
 
Le szivedig
hogy furná hajszál-ereit
az elvadult szeretet –
 
kell még neked?
 
Fagyöngy a fát
szopja meg így, hogy télen át
hóban is ő legyen, csak ő
 
friss-zöldelő!
 
Beh csúf vagyok
azzal, ami lényemből ott
kuporog, szürcsölve meleg
 
életedet!
 
Hogy megvetek
agyammal minden helyzetet,
hol léleknek lélek lapul
 
áldozatul.
 
S hogy feszülök
szivemmel hogy menekülök
szivedhez s mint a pók, ha fog,
 
vért úgy lopok.
 
Szégyenkezem
e nadály-szomjamon, ezen
a szipoly-éhen, mely beléd
 
furja fejét.
 
S mégis: hitet,
életet adj, bár a tied.
Mint a pelikán-anya, tudj
 
táplálni úgy!
 
Hiszen neked
mentem, hisz kettőnk pénze lett
a jövendőm – mondom, noha
 
tudom: oda!
 
Ilyen galád
önzésbe hull végül a vágy?
Ily szörnyként fal s öl, ha szeret
 
szív is szivet?
 
Oh hány konok
őslénykori indulatot
költ még ellened (s ellenem)
 
a – szerelem?!
 
Azzal, ahogy
igazammal is így csalok.
Vérem, husom vagy. Borzalom:
 
ennivalóm.
 
Egy szóm se lesz,
ha fölkelsz és továbbsietsz,
szived bár végső birtokom
 
gyanánt fogom.
 
Egy szóm se lesz
ellened (s ellenem), csak ez:
szerettelek, sosem ilyen
 
hiven!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]