Fekszem, félálom…

Fekszem. Félálom. Éjfél. Fölkelek. Átüti fejem a mennyezetet. Aztán az ég boltját. Micsoda méh- dongások ezek? A csillagoké. Sötét, de aztán – mert már unom igy – lassan az űr megvilágosodik. Együtt növekszünk. Sárban csibeláb nyoma, millió. A Tejút. Odább egy másik csillagrendszer; és megint s megint – pontosan az első szerint – Már ezeket is fentről nézdelem, biz unalmas egy táj a Végtelen – Oh konstellációk – galaktikák! (Gyalogút Gyántra, őszi sáron át) s óh az Időtlen – (téli délután dél és litánia közt Ozorán –) S óh a Teremtő! (Ott a háza… De, ma, épp ma itt sincs mód szólni vele. Kiment, pihen?…) Várok egy kicsikét s mert magam vagyok az emberiség, minden emberi ész és akarat, kicsire vonom ujra magamat s tudva tovább is, ki s mi lehetek, befúrom világbiró fejemet két illatos kebel közé, amely egyenletesen jár le – fel.