Kár-kvár! kár-koár!

Ilyen sem esett meg velem. Mentem szűz-havu földeken   napsütésben; hirtelen   mint a tóban a fenékig átlátszóban   suhanó halak: a hó fölszinén mögülem elém   madarak vad-fekete árnyéka szaladt   komolyan-   nesztelen   és olyan   rejtelem-teli,   mint holt szerelem   emlékképei.   Jártak messze már,   amikor – ahogy távol vándor visszaszól –   megszólalt a láthatár,   majd az egész égi táj,   egy más létből érkezőn,   mégis érthetőn:   kár-kvár! kár-koár!