Egy pusztai kovács-házban

Kinézek.   Minden tejfehér. Az ereszen a jégcsapok megannyi éles cápa-fog.   Benyelt   a tél. Jónás vagyok.   Csak énvelem cet helyett ez a szörny uszik, ő tudja, milyen Pontusig.   S nincs is-   tenem. Senki se vár.   Senki se űz. Halgyomor ez a kis szoba. Meleg – s ezért oda se a   zsirgőz,   a bűz! Ilyen szült.   Ilyen ringatott, gyerekkor, mélyvized alatt! Rábizom ujra magamat.   Itthon   vagyok. Le-föl-vet,   folyvást szembe jő. Mégis – épp rohamaival – előre sodor a vihar,   meg az   idő! A tavasz   valami fokát csak elérjük s futja a dal míg ez az óriás hal   ki nem   okád. Szalonna, hagyma,   só, kenyér, hetekre még az asztalon. Így hallgatom, hogy’ utazom,   hogy’ visz   a tél!