Elválás

Hozta friss réz-csöngéseit   a szán; elénk futott. Beszálltál. Csing-csöng, ment a zaj,   hagyott kettős nyomot. Szemszúrva csillámlott a sík   nap-érte hó-pora. A végtelen felé rohant   a két szántalp nyoma. Nyúlt minél messzebb az a csík,   fájt annál közelebb. No most, no most, no most, no most,   rántja ki szivemet. Mint meghúzott rugók s gumik,   feszült (és fájt) a nyom. No most, no – tüstént visszaránt   hozzám! Úgy akarom! Diákszerelem! Elmúlik!   Elmúlt. De az a kis vérelszivárgás idebenn   meg-megindul ma is.