Kháron ladikja

Kháron ladikja nem akkor indul velünk   midőn lezárul és befagy a szem. Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk   a végzetes vizen. Esztendőkkel előbb irígy sorsunk behajt   s ringat a csónakon, amely – bár nem kedvünk szerint – épp oly gyönyörű part   hosszában suhan el; épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár   a nászutasoké! Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,   épp csak – visszafelé! Minden oly gyönyörű, sőt – titkosan – ahogy   elleng, még gyönyörűbb! Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott   hagyja a hegedűt. Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk   – vidám vita folyik – s egyszer csak ringani kezd velünk (csak velünk!),   kifelé a ladik. Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog   s ha sír is, hálakönnyet ont, hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d’Oro-t   látott, ha nem lát is viszont!