Sí

Hó ujra, fagy ujra – röpül a síléc   talpam alatt; érzem ébredni izmaimban ismét   a madarat, a szállani-vágyat, az égbetörést, oh   az eget is, mialatt önnön súlyom a tetőről   a mélybe visz! Minél nehezebb, annál sebesebben   rohan velem minden, ami nyom, minden, ami súly az   életemen. Újra egy év! Röpülök tárt karokkal,   újra egy év! Röpül a könnyem. Nem fönt, odalent vár   – tudom – a rév. Meddig az öncsalás még, évről évre   a próba, hajh, szállani, föl, föl, addig legalább s úgy   ahogy tavaly?