Rigók

Czopek úr hatvan éves és – csarnokba be, utcára ki! – fürgén viszi vén hájait, aszerint Lángnét hol hiszi. „Rigó!” mond, mert nemcsak kopasztva: látott légben is madarat, „Párzó rigó vagy! az!” – dohogja – „Az, Czopek, szégyeld magadat!” Szégyenli is. Nem sejtve, hogy épp az a szép s vigasztaló, hogy benne (és Lángnéban is) csapong még valami rigó. Hogy mint a lombok zöldje közt a gyors kén-sárga villanás: ha párt lel, bárhol, szállni kezd, fütyül az élet, a csodás!