Danse macabre

Kibúvunk mi a gyászruhából; konokan és sértetten gyászol   ő. Fekszik teltéig az időknek; csupa szótartás, csupa gőg lett   ő. Mibe végleg begyömöszölték, hordja kihízott ünneplőjét   ő. Mely szintén azért új, mivel szűk: hordja cipőjét, melyben esküdt   ő. Kötöttük bármily laza bogra nyakkendőjét, meg azt sem oldja   ő. Beköté magát szigorúbbra, mintha rén-szánon kelne útra   ő. Könnyű letegezni a holtat, jól tudva, hogy nem válaszolhat   ő. Kit megtagadnak, kit kilöknek, az igazi árva, az özvegy:   ő. Hordja a mosás-marta inget s kimoshatatlan bűneinket   ő. Őrzi eb-zsákmányként a multat, tartja helyettünk is szavunkat   ő. Könnyü holtat úgy hívni: Bandi, de barátjának megmaradni?! –:   Hő! Folytatni azt, amire tört itt, amivel immár nem törődik   ő. Nehéz örökös lenni – itt a példa, hogy végül ő se birta,   ő! Sirjunk hát, mert hogy mi megy itten, fölfogni méltón, az egyetlen   ő. „Soká tart? Mert várnak teára.” „Remélem, egy cuki leányka!”   „Öh!” „Már esik is! Biztos a nátha, hajadonfőtt!” Biz azt se bánja   ő. Mert mit se bán ő, mit se sajnál, nem érte kell nyögnünk e sirnál:   őh. Ha valakiért könnyünk hullhat, sirassuk, feleim, magunkat:   ő. Magunknak kell magunknak bármi vigaszt és enyhülést találni,   őh. Mert se király, se pap, se isten, aki bennünket földeritsen,   őh. „No gyujtsunk is rá!…” – „Itt? Ugyan! Hogy?” Épp mert róla végleg lemondott   ő. S beszéljük csak meg, hol iszunk jót – Épp, mert letette már a kancsót   ő. S gusztáljuk csak gyászleple-fedte asszonyát – épp mert ittfeledte   ő, ki most riad rá, földbe térten, hogy itt fönt volt a menny, az éden,   őh! Itt van! S mert mi is itthagyunk mind bort, sört, nőt, mindent, éppen úgy, mint   ő, mert egy utat jár minden élő, mondjátok ti is, ahogy épp jő:   ő.