Éjjel, hanyatt

Hevertem szemlehunyva   éjjel hanyatt. Próbáltam elképzelni   csontvázamat. Úgy, ahogy ásatások   emlékekép régóta ismerem már   a – másokét. Hevertem szemlehunyva,   jöjj, gondolat, gyalogold végig ország-   utaimat. S indult, iramult máris   a képzelet s nem tudta beszaladni   a testemet. Mert alig odahagyta   fej-otthonát, várták mily nagy úttal csak   a csigolyák! Várta a mellkosár: a   mennybeható boltívü óriási   templomhajó! Két végtelen karom nőtt   két vad folyam; nőttem pillanatonként   egész magam. Ahogy a képzelet szállt   úgy lett nagyobb, úgy nőtt a táj, amelyért   szárnyra kapott. Míg azt nem éreztem, hogy   fejem a Föld s fekszem hanyatt, az égbolt   bolygói közt. Fekszem s már millió fény-   évvel odébb sejlik felém az Úr két   táblájaképp két lábfejem: vigyázó   hű kapufák, jelezve ott kezdődik   a nincs-tovább! Vitt volna azon is tul   a gondolat, úgy nőttem, szemlehunyva   éjjel, hanyatt, úgy nőttem, úgy oszoltam   volna beléd, örök valónk, te Minden;   te Semmiség! De csak megállitottam   buzgó agyam. Gyáván és büszkén, össze-   huzva magam.