Dárdavivő

Egy hétig voltam pesti! S most az esti eső-paskolta, őszvégi határban – hol kóboroltam – mit hordtam magammal, jobbomban szinte? Nem mást, mint hatalmas, fényes dárdaként a Váci utat.   Egy hosszu héten át bámultam nappal villamos-sinét és este végtelen lámpasorát, lakván jól kint már-már Újpest felé (a Frangepán uton) körösztanyám   konyhája földjén. Fejem, a nemrég szűk falusi fej, helyén egy – léghajó? birodalom? – egy csillagvilág izzott s nőtt, de szinte percenként s tette csizmás léptemet tánckönnyüvé a dülőút sarában. A Vasas-otthonban, hová Lali (unokabátyám, lakatos-segéd) naponta elvitt, Bokányi beszélt asztaltetőről olasz nagyanyái tüzével müködtetve rengeteg hajfürtjét és majdnem annyi kezét fogadkozva és apró termetével vivó-állásba egyre úgy szökellve a Parlament, a Belváros felé, hogy egy pillanat s – modern Gerelyvető,   Sárkányölő –   fölkapja s elhajítja, amire folyton lemutogatott, azt a kezünk ügyében heverő, fénnyel és sínnel, csöngéssel, dalokkal, nőkkel, fiúkkal végtelenbe nyúló és végtelen erős Váci utat, mely rejtelmesen most messzi helyén úgy várt, hogy közben itt is volt, kezemben. Vittem, pörgettem szinte, könnyedén, nem sejtve még, hogy költőnek születtem!