Dárdavivő

Egy hétig voltam pesti! S most az esti
eső-paskolta, őszvégi határban
– hol kóboroltam – mit hordtam magammal,
jobbomban szinte? Nem mást, mint hatalmas,
fényes dárdaként a Váci utat.
 
Egy hosszu héten át
bámultam nappal villamos-sinét
és este végtelen lámpasorát,
lakván jól kint már-már Újpest felé
(a Frangepán uton) körösztanyám
 
konyhája földjén.
Fejem, a nemrég szűk falusi fej,
helyén egy – léghajó? birodalom? –
egy csillagvilág izzott s nőtt, de szinte
percenként s tette csizmás léptemet
tánckönnyüvé a dülőút sarában.
A Vasas-otthonban, hová Lali
(unokabátyám, lakatos-segéd)
naponta elvitt, Bokányi beszélt
asztaltetőről olasz nagyanyái
tüzével müködtetve rengeteg
hajfürtjét és majdnem annyi kezét
fogadkozva és apró termetével
vivó-állásba egyre úgy szökellve
a Parlament, a Belváros felé, hogy
egy pillanat s – modern Gerelyvető,
 
Sárkányölő –
 
fölkapja s elhajítja,
amire folyton lemutogatott,
azt a kezünk ügyében heverő,
fénnyel és sínnel, csöngéssel, dalokkal,
nőkkel, fiúkkal végtelenbe nyúló
és végtelen erős Váci utat,
mely rejtelmesen most messzi helyén
úgy várt, hogy közben itt is volt, kezemben.
Vittem, pörgettem szinte, könnyedén,
nem sejtve még, hogy költőnek születtem!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]