No man’s time
| Füleltünk. Halkult és – „Hallod?!” – elállt, |
| el a féléve zengő ágyuzaj! |
| Messziről egy-két csata-böffenet még, |
| aztán – bár szinte szomjazta fülünk – |
| sem az a dörej, mellyel távozik, |
| sem az, mellyel megérkezik a gránát, |
| sem a puskatűz tavi vartyogása… |
|
| Csak csönd és CSÖND és CSÖND! S e hirtelen csönd |
|
| lett esemény most, érzékelhetőbb, |
| akár a hidak légbe fröccsenése, |
| akár midőn pincénkre dőlt a ház; |
| szivünkre légnyomást most ez hozott, olyat, |
| hogy most is légzés-vesztve néztük egymást: |
| tul fogjuk élni? |
Fülelünk, de csak |
| tartott tovább a csönd, a Csönd. S mi éltünk. |
| Sőt tágult, villámgyorsan. Zuhanó |
| ejtőernyős felé száguld a föld úgy, |
| ahogy felénk a jövő. S egyre éltünk. |
| Aztán egyszer csak rándítva kinyílt |
| valami értelem s lebegni kezdtünk |
| egyenletesen már, de még csodák közt. |
| Oh az a perc! A kor e senki-perce! |
| A no man’s land-ok idején e röpke |
|
no man’s time! Ez a treuga dei! |
| Az addig külön-sorsú szökevény |
| katonák s közénk mosódott zsidók |
| olyanok lettek, mint mi, teljesen. |
| Milyen egyenlőséget, oh milyen |
| földújulást igért ez a süket perc |
| e dobhártyát feszitő ősi csönd |
|
|
|