Csillaghullás

Oda lett hát ez a nyár is.
Rövidül a nap megint.
Hull a csillag – úgy zuhan le,
ahogy csüggedt kéz legyint.
Kőasztal, bor, kora este,
élvezném még idekint,
csak a sorsa-únta csillag
üt sziven, ahogy legyint,
s leejtődik, hosszu ivben. –
Ki dobta el? És miért?
Abban a nagy legyintésben
benne az is, hogy: ne kérdd.
Este csillag, nappal csüggedt
falevél hull és kering
a természet, a teremtő
veszti reményét megint.
Az ő tűz-keze legyinti:
gond, vivódás, kéj – mit ért?
Fölérez fáradt kezem rá,
s mozdul ő is, boromért.
Tihanyi parázs vörösbor,
fényed most a csillagé.
Az ég millió fényévű
lemondásai felé
feleletül téged nyujt föl
– félméterre! – vén karom, –
mig bokámnál hallhatóan
jár egér-mód surranóan
a fölszél az avaron.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]