Nem hiszem…
Nem hiszem, hogy odaát meglelek |
valakit is azokból, akikért |
testem és lelkem nem bánta, hogy élt. |
|
De annyi boldogságot, örömet |
vesztettem velük, kik már odaát |
vannak, akárhol, és itt a világ |
nélkülük annyival kegyetlenebb, |
|
hogy lassan kezdek mégis oda vágyni, |
ahol ők vannak, akárhol, akármi |
formában, kiket ideát szerettem |
|
s azt kezdem hinni, hogy bármilyen alakban |
az az odatünt boldogság is megvan – |
ha emléke oly örök a szivemben! |
|
|