Gyorsvonat az alagútból

Isteni volt a pillanat, mikor a hosszú alagut kénbüzéből a gyorsvonat   a viadukt könnyed ívére kirohant s a sínek és a kerekek (a lenti és fenti vasak) kettős párbaja közepett frissen kattogva, hogy ta-tat,   ta-tat, ta-tat, szaladt, robogott szabadon azon a csupa-csont, csupa-izom, ég-magas vas-szerkezeten   és szilajon, gőztől és füsttől részegen   föl-fölfütyölt föltarthatatlan győzelem mámorával a messzi völgy erdei s évezredei fölött az időnélküli, a mindig vészthozó utak, a rengetegben meglapult   tanyák, faluk, Xerxes-i, Caesar-i hadak, tarkó-törő Kain-botok, bitók, kivégző-osztagok   fölött a nap fényében egyre biztosabb hittel csattogva, hogy ta-tat,   ta-tat, ta-tat,   ta-tat – Mint harci hírhozó, aki a várva-várt segély-csapat jöttét futástól elakadt üvöltéssel dadogja ki.