Átváltozott leány

Mezétláb még, velünk futkosott félvadon, ahogy mi. S elkezdett egyszer csak szeme bársonyosodni. Egyszer csak – a sövényt ahogy utánunk átszökelte – kivillant sorsa bélyege: koraért keble. Táncolt, nem sejtve, hogy mint lappangó, baljós betegség idegen, messzi akarat munkálja testét. Egyszercsak – gyermeki torkossággal még – hogy lenyalta: ártatlanul is bünösen izzott az ajka. Fán ült köztünk. Mesét költött; mindnek hősnője ő lett. S egyszer csak nem jött ki közénk boltjukból többet. Házuk mélyében egy morgó zongora fogta fogva. Ha kijött is – már nem felelt a szervuszokra. Hajillat, kölniszag, s halk trágár kamasz-szó követte; így ment egy más égtájba át szegény örökre.