Átváltozott leány

Mezétláb még, velünk
futkosott félvadon, ahogy mi.
S elkezdett egyszer csak szeme
bársonyosodni.
Egyszer csak – a sövényt
ahogy utánunk átszökelte –
kivillant sorsa bélyege:
koraért keble.
Táncolt, nem sejtve, hogy
mint lappangó, baljós betegség
idegen, messzi akarat
munkálja testét.
Egyszercsak – gyermeki
torkossággal még – hogy lenyalta:
ártatlanul is bünösen
izzott az ajka.
Fán ült köztünk. Mesét
költött; mindnek hősnője ő lett.
S egyszer csak nem jött ki közénk
boltjukból többet.
Házuk mélyében egy
morgó zongora fogta fogva.
Ha kijött is – már nem felelt
a szervuszokra.
Hajillat, kölniszag,
s halk trágár kamasz-szó követte;
így ment egy más égtájba át
szegény örökre.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]