Halott barátom fiai közt

Emberré nőttek a Foki-fiuk. Most még egyformább a fülük, foguk, szájsarkuk, ahogy szalad kétfelé –   Holt apjuké. Az emberevő, dühöngő anyag kiadja mégis a halottakat? Ki őket, kikre ajtót, örököt,   a foglár föld lökött? Árvák arcáról – szinte rács mögül –   töretlenül kisütő, sírontúli mosolyok,   mit mondotok? Holt pajtás, Foki Pál, ujra kinyílt   szemed mi hírt villant felém? Hogy mégsem úr a sár-   ujjú halál? Valami mégis csak visszakerül   feleletül a szörnyű azután-ból, ha a rög   ránkdübörög? Szép volna a hit: foly odaát   harcunk tovább, vívunk testtelen is, mint a rege   hun serege! Nézem – no nézd te is új, kék szemed –   Ki mosta meg? Jobb, nemesebb. Nézem mosolyodat.   Szebb, okosabb! Lázári, riasztó perc. De vidám   is, Palikám! Nyertél valahogy – mint Katalaun   egén a hun! Fény vagy; – nevedet, a rég csupa-bút,   büszkén, ma úgy ejti kis özvegyed, hogy csupa fény   fut a szivén. Ő, aki annyit sírt épp a fiak   rádütése miatt: boldog kacagással mondja ma ki:   „egész Pali!” Van hát, van a vad-vak Szörnyetegen   győzedelem? S nem, mégsem csak dajkamese, amit   a szív gyanit? Lehet: hogy e földtávu lét se más,   örök föltámadás? s minden születés neked, emberi faj,   uj diadal? Hogy van erő, mely a siron is át   vágva magát megment valamit belőlünk, elevenen? –   …Oh, Szerelem, hős Szerelem, végső szent Kegyelem   s Út, amelyen kitör a mulandó testből, ami   tán isteni…: benned hiszek én, megváltó, merész   front-áttörés! S bennetek, egymást fölfeszitők,   jó szeretők! …Nem sírban nyugoszol, Pali; sehol   nem nyugoszol. Fiaid hordanak s – gyümölcsei a fát –   adnak tovább!