Vágta

Naphosszat micsoda vita   a csuklómra kötött karórám s fölhuzott szivem   dobogása között! Micsoda vad feleselés   a földi eleven s a hideg csillag-perc között.   Szorongva figyelem. Hogy üt s kiált egymásra a   vérünkben lüktető és az – mely mégsincs nélkülünk –   az öröklét-idő! Nyomom órámra fülemet,   eremre ujjamat. Két mén rohan párban, de úgy   hogy egymásba harap. Versengve egy szekérrel, egy   uton futnak – hova? Haza? Jó volna tudni, hol   ennek, annak hona! Rohan a két ló, táncol a   szekér kegyetlenül, míg – kerekével ég felé –   árokba nem repül.