Örök s mulandó

A gangon ültünk. Besötétlett. S mit elhagyott a fény, a nap: továbbrajzolta arcodat okos és szomorú beszéded. Mint mesteri kezek alatt a sok mellékesből a lényeg, kialakult időtlen képed. Munkáltak fürgén a szavak. Ott állt homályt, romlást legyőzvén – rembrandti, tiziani festmény – oly készen, tisztán, halhatatlan a mű, melyen nem öregedhetsz, hogy odanyultam akaratlan eleven, mulandó kezedhez.