Sebesültek

Szomorú voltál. Én sem épp vidám, csak egy csöppel kevésbé szomorú; csak annyival, hogy – férfimód hiú – földeritselek. Rögtön azután átröppent – szinte rólad – énreám az a „minden hiába” ősi bú. S akkor te lettél több akaratú! S végül is eltelt – jól – a délután. Most este van. Elment a nap. S az élet! Hallom a kertből már derüs beszéded. Én meg szeretném megköszönni néked, mi lett szivünkből! Homokóra! Mérleg. Két-vödrü kút! Két sebesült, akik egymást fölváltva viszik a – sirig!