A zene szava

Egy szót, csak egyet ejtene, abba vörösödik bele, azért feszül meg a zene,   azért dadog, nem leli azt a szót, egy messzi, még ember-előtti tiszta szót szeretne kilökni,   azért van emlékkel tele, szívcsorditásig a zene, s vált annyi hangra – hasztalan! mert az a szó, az hangtalan; aggastyánként azért dohog,   hümmög s morog, azért sipít úgy, mintha asztma rohamaiban fulladozna, nyelve hegyén volt, az imént majdnem kimondta az igét,   a könnyitőt, az oldozót, azt az emberfölötti szót! – azért csillant föl a szeme s kacagott már-már a zene, kezét tördelve, fölzokogva, azért fut hirtelen sarokba, mert elfeledte azt a szót, a rend-tevőt, a fényhozót, attól visít húr-pattanásig, hogy a hátgerinc belefázik, attól nyúlik föl s nyaklik össze s fülel eszelősként a csöndbe – Hallga, mire is? Hogy „Szeress”!? Mert attól még boldog lehetsz? Egyszerre olyan önfeledten, mint boldog nők a szerelemben,   attól sikolt, majdnem megkapta azt a szót –   attól hörög, mert aztán mégse jött, attól fetreng, veti magát, akár a vajudó anyák, vagy az ujszülött csecsemők;   attól röhög, mint vad lovak és tébolyultak s vad folyamok, ha mélybe hullnak, mint a megdördült nyári ég   arcán a fénylő hasadék, ahogy fogát villantja – egy   szót, egy ég-sugallta, egy távoli, tán még isteni ős-szót szeretne ejteni, egy villámfényű hirtelent   arról, hogy mit jelent annyi vággyal a szívben, annyi hittel csak embernek maradni –   Ezért törnek egymásra ismét s ismét futamok, dallamok, hogy egymásból kikényszeritsék ezt a szót, ezt a konokot. Fölsikolt egy-egy még: segítség! mint ki szivébe tőrt kapott, aztán görögnek tova ismét, folyamban birkózó habok, megannyi hasztalan halott. Mert kezdődik megint, mert nincs vég, mert megleli tán az is üdvét, ki a legfőbbről csak dadog.