Vigasz

Panaszkodtál, én meg a köveken   futó vékony patak vizébe tettem kezem; úgy   hallgattalak. Suhant ujjaim közt a szintelen   víz, suhant az idő. Látható lett szinte a Perc.   Érezhető. Tapintgatták ujjaim az Időt;   futott, csiklandozott, s csak hallgattam, csak szedtem át   a panaszod. Szomoru lettem. Vagy… hogy is? Az a   múlás-becézte kéz, ő már akkor is tudta, hogy   lesz enyhülés!