Diákkor

A töltésen mentünk, a talpfák   beláthatatlan fokain   és néha egyikünk a sín- élre lépett lenyújtva karját. Nyúlt hosszan a síkon a sínpár,   orjás lajtorja, mennybeli,   nem látszott a vége neki, csak elhajolt egy messzi hídnál. Mentünk az üdvösség felé s én   szóltam: lépjen csak föl, Piri,   s szólt ő: de maga is, Öcsi, s billegtünk, folyton összenézvén. Cece! Béri-Balogh Piroska!   Háború, tábori lapok,   husvéti rét, talpfa-sorok: lánglépcsők édeni tilosba! …Nem, nem jutok oly mélyre mégse,   hogy most már csak öreg legyek   s ne végig ő is, a gyerek – Testemben most is libegése!