Velencében

 

A

Messze a Sóhajok Hidjától, itt, ahol
 
nem nász-szagu Szerencse
 
Velence, hanem csak Velence
 
an sich s a nép komoly:
enni lépcsőre ül, asztalt térdre terit
 
s a göndör gondolás, a nyalka,
 
ebként harapja s nyalja
 
tenyere kérgeit;
hol már laguna sincs: az utca tág s poros
 
s az dalol – önmagának –,
aki mos, fúr, farag, kalapál, aki fárad,
hol a prostituált – maga is iparos –
munkatelepére még jókedvün menet –
összecsókol hasán – ingyen – egy kisdedet:
 

B

– mert nem minden a pénz! mert Kényszer s Hatalom
 
megvesz bár időt, izmot, elmét,
 
valami visszafelesel még
 
szivünkből szabadon –:
itt vagyok honn! Amott már fényben áll a lét
 
legsikerültebb kulisszája:
 
Velence. Velence! – e „szép” visszája
 
nekem a szép!
Ünnepli – hallom – a díszletet a Terem.
Én – itt is szinfalak mögött – azt figyelem,
hogy bemutatni mit fog a Történelem.
Ülvén a látszat bár legdúsabb piacán,
Művészet, így vagyok hived oly igazán,
akár egy zsellérház udvarán, Ozorán!
 

C

Mert ledől mindez. Minden leomol
– akármilyen dicső a látszat –,
mibe a lélek hálni jár csak;
le, míg a mi szivünk komor.
Mert, Szépség, dolgod nem az sose: tessék!
Nem a szem kéje vagy, s nem a fülé.
Keltsz vágyat s hajtasz mélyebb üdv felé,
hol nyugalom vár, rend, ősléti egység!
Nem cifraság – a lelkemet
más emeli: a szerkezet.
Fájtok, halálraitélt remekek.
De reped a föld, s ércen, kövön áthat
a világtartó isten-állat
ereje, arra figyelek.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]