Velencében
| Messze a Sóhajok Hidjától, itt, ahol |
|
Velence, hanem csak Velence |
|
| enni lépcsőre ül, asztalt térdre terit |
|
s a göndör gondolás, a nyalka, |
|
| hol már laguna sincs: az utca tág s poros |
|
s az dalol – önmagának –, |
| aki mos, fúr, farag, kalapál, aki fárad, |
|
| hol a prostituált – maga is iparos – |
| munkatelepére még jókedvün menet – |
| összecsókol hasán – ingyen – egy kisdedet: |
|
|
| – mert nem minden a pénz! mert Kényszer s Hatalom |
|
megvesz bár időt, izmot, elmét, |
|
| itt vagyok honn! Amott már fényben áll a lét |
|
legsikerültebb kulisszája: |
|
Velence. Velence! – e „szép” visszája |
|
| Ünnepli – hallom – a díszletet a Terem. |
| Én – itt is szinfalak mögött – azt figyelem, |
| hogy bemutatni mit fog a Történelem. |
|
| Ülvén a látszat bár legdúsabb piacán, |
| Művészet, így vagyok hived oly igazán, |
| akár egy zsellérház udvarán, Ozorán! |
|
|
Mert ledől mindez. Minden leomol |
– akármilyen dicső a látszat –, |
mibe a lélek hálni jár csak; |
le, míg a mi szivünk komor. |
|
Mert, Szépség, dolgod nem az sose: tessék! |
Nem a szem kéje vagy, s nem a fülé. |
Keltsz vágyat s hajtasz mélyebb üdv felé, |
hol nyugalom vár, rend, ősléti egység! |
|
Nem cifraság – a lelkemet |
Fájtok, halálraitélt remekek. |
|
De reped a föld, s ércen, kövön áthat |
|
|
|
|