Hol a két Szijjártó-fiú?

Hol a két Szijjártó-fiú? Az ikrek, a versenyben-nőttek? Iskolásként ismertem őket. Nincsenek már. Beh szomorú. Láttam tizenötévesen Igaron őket. Kézen jártak. Úgy sincsenek már. Puszta árnyak. Fénykép a létük. Annyi sem. Hogy bírja az anyjuk, szegény? Húszévesen sem élnek már ma, mint akkor – új egyenruhában! táncolva! – nénénk szüretén. Beh büszkék voltak fiatal férjekként, műhelyükben, egyik a bognár-gyalupad, a másik az üllő szerszámaival. Szerencse, hogy ő is halott, az a rózsás anya, a régi s így ma-élő mása nem érzi a pusztító iszonyatot, mit én érzek, míg itt iszom csöndben a Szijjártó-fiúkkal, hallgatva kövér sóhajuk: „Hajh, így tesz az élet!” Így bizony. Így szedi, tépi az idő szobrászként rólunk részletekben fölösleg anyagát, amíg nem tűnik zord ihlete elő, a megálmodott mű, a mi csontvázunk – a Lényeg, az Eszme! Majd – még hívebben befejezve – a puszta por, a pokoli vagy égi Volt-Nincs!… Föl, fiúk, addig is a fővel, s a borral! Mi gondunk szobrásszal, szoborral – Ha ez az út, hát ez az út! Percenként meghalunk. Dehát ahány perc, nem új létre szül meg?   Amig tart ez a fura ünnep, ez a csupa csoda világ!