Két éj között

Átkozom feledékeny kezemet, karomat, hogy fogták bár, szoritották, zsákmányukat, csak egy-egy röpke órát tartottak meg – átkozom szememet, ajkamat, minden érzékszervemet; hálójukban volt fogoly a boldogság, bennem lakott a gyönyör, mit a csók ád és szökik ujra, foszlik, szertemegy! Az éden üdvét, melyet megszereztem üres emlékül őrzi buta testem – s azt is mikor? Ha hiánya sajog! Megtudtam, mi az élet, az egyetlen s sirnék, ha tudnék, olyan érthetetlen, hogy élek, s közben halandó vagyok!