Séta az árnyékommal

Előttem fut az árnyam,   akivel egy vagyok.   Milyen mohón mozog! Életrevalóbb nálam. Ha várja bucka és kő,   púpot vet – lenyeli!   De máris kiveti. Nincs nála jobb emésztő. És milyen simulékony!   Ha fa jő, macskaként   fut föl, fut le megint. Oh milyen tanulékony! Arccal tör át a sáron   s még csúfabb anyagon.   Ilyenkor nem nagyon tetszik, hogy ő a párom. Úszott imént a szennyben? –   Siklik most szűz havon.   S utána semmi nyom! Ő, mégis ő a – lelkem? Szeretnem kell s – gyülölnöm!   Nem volna jobb, ha ő   magasodhatna föl s én kúsznék lenn a földön? No mégse! Bár ha – néha –   fölállna s kézbe-kéz   sétálnánk, hány merész jöhetne szóba téma! Tapasztalatcserének   micsoda ünnepe!   Hogy vívna-küzdene a Látszat és a Lényeg! Lényünk állati része   ha szólni tudna, mint   beszélő kutya!… Mit? Vajon mit is beszélne? Nekem már föl-fölhörgi:   Ismerd meg, hogy hol élsz.   Csak így lehetsz egész! Vállalj mindent, mi földi. Ha nincs pokol s mennyország,   csak ez – mi más? – lehet   gyehennád s édened, ez a „mocskos” valóság! Keresd hát, te tudod, hol,   és használd bátran azt,   mi enyhet ad s vigaszt s ne félj sem undorodtól, sem a világtól – isten   sem volt jelenvalóbb   mindenben, mint ahogy minden apró kis ízben – csúfban és szépben – itt vár   a boldogság-esély –   Aranymosó, ne félj, kezed ha szennyet is váj, s te sem, eléd emelvén   a termő sárt, tudós –   Angyal-tisztára mos azonnal az eredmény!