Ferenczy Béni

Dacos kis állatot,

kezébe vett egy-egy darab konok követ.

Tapogatott rajta, simítgatott

és az – lám – engedett,

bólintott, járt, hangot adott

s most már bennünket is követ.

Születünk s máris este van.

A fény oda

s már messze van

a milliónyi reggeli csoda.

A lét vigasztalan,

mihelyt a nap komorra fordul.

De neki halálig s azon túl

falka nyüzsög nyomába

okosan, tele értelemmel,

akár a földhódító első ember

mögött a háziállatok világa.

Fölvett egy marék agyagot

s most épp úgy – szemmel láthatón –

a Szelídség, a Nyugalom,

a Rend, a Hűség, a Szabadság,

a Bizalom lelt alakot,

tárta felénk kisdedi karját,

sugározta az örömöt,

dalolva szinte, csak azért:

világra jött,

megélt! –

Kődobáló férfi, új Deucalion,

hiszek, neked hiszek,

hogy hátrálnak a vad özönvizek

s a puszta partokon

lesz kiért és kinek

(s minek!)

ujravetni az életet!

Ha te sujtanál rá, a szikla

ma is mózesi forrást szólna vissza.

Oszd hát a példát, hogy semmi se meddő –

Leheld agyagodba esendő

vágyainkat, alak-teremtő!

Segíts, vezesd el

vad ösztöneinket is egyszer,

kik követnek épp ugy sereggel,

békéltető karámba,

naponti s örök éjszakára,

mindenség-szelidítő mester!