Utak

Ösvényt, utat, akkor csinált az emberfaj, mikor – megállt. Mikor, mert állt, szétnézhetett: hol talál végül is – helyet! Mert nem úton van: bujdokol, akit a félsz hajt s a gyomor. Vadonban, éren-nádon át csörtet a nép, amíg nomád. Farkas-zúg biztos otthona. Akkor örül, ha nincs nyoma. Nem célja, csak szimata van: feléd, meleg, asszony, arany! Vonzza a rabolnivaló; törli nyomát a fű, a hó. Amikor az ember megállt, akkor lett övé a világ. Akkor, hogy széttekinthetett s földet, eget fölmérhetett. Széttárta boldog karjait, útja első sugárait. Akkor indultak céljai végzetét meghódítani! Magának? Szomszédainak? A jövőnek rakott hidat! Így adott-kapott parolát, nyert biztatást, tovább, tovább! Így lép ma félelemtelen dzsungel-éjedbe, Végtelen!