Tavalyi tükör

Kinyitom az ősszel lezárt szobát a nyári házban – villan a tükör. Üdvözlöm azt, ki onnan üdvözöl. Aki ott várt, egy ujabb télen át. Hogy megszikkadt; hogy meginasodott. Hogy megmunkálta megint a magány! Alig van hús megvéknyult ajakán. Csak a szeme – még mohóbban lobog! A fagy-fércelte ajkak, a meredt vonások téli ág-boga felett vad napként tűz, küzd, vádol messzi fény: „Amért beléd költöztem egykor én, én, én, a szikra, abból – ismered! – mikor kezded már boldog életed?”