Ifjúság

Balkeze a kedvese derekán, jobbja a völgyi város felé tártan, úgy beszélt a diák a szélfuvásban, úgy bámult rá a kis munkásleány. Amerre néztek, szoknya, fejfedő, köpeny s haj arra lebegett-csapódott. Nem álmodhatott szebbet soha szobrot, díszt magának az a tar hegytető. Rohant alant, mint kinek az a cél, eszevesztve egy-egy magányos mozdony, hogy utolérje füstjét, amit folyton elébecsapott az őszvégi szél. Így álltunk. Vizszintesen por s levél szállt ottlent, mintha szállna láthatóra válva megannyi boldog perc meg óra – Egy áradat volt már az ősz, a tél. Úgy lobogtunk, mint villám-érte fa, melynek ezer kis lángját ága hosszán szítja, de közben oltja is az orkán. Úgy lengett rajtunk haj, kendő, ruha: mint midőn szentek beszurkolt husát lobogtatá a máglya már – beh hősen égtünk, évekig, egyre sercegőbben, és sziszegőbben, mártír ifjuság! Oh, ifjuságom! Mit vártunk? Csodát, nem kevesebbet, nem, mint hogy beváltsa, mit álmunk rárajzolt a lenti tájra: az ifjui hit paradicsomát, hogy beváltsa az igazság honát – ki is vajjon? Az ember? Hit? Vagy eszme? Ezt is, azt is be sóváran kereste szemünk, miközben lobogtunk tovább. Lobogok egyre. Ropog már a csont, forr velőm, homálylik szemem világa. Összecsapott rég fölöttem a máglya. S nem jő az angyal. S nem vagyok bolond. …Tudok, ha mást nem egy ifjut, ahogy eget és földet magához ölelve Mózesként tekint mégis a jövőbe és égten égve sem lehet halott!