Túl az innenen

„Hogy van, apám?” S ő szeliden: – Ahogy kell túl az innenen. S elmosolyodott, hogy az ő szájára is már tréfa jő. Nyeltem egy kis itat mosolyt. Tudtam én is a móka-szót. A vének szó-bujósdiját arról: közel az – odaát! Az innen az az életünk szebb fele, mit még élvezünk, de amin túl már fájni kezd, mert túl azon… De hagyjuk ezt. S ha mégsem – arról férfinak szólnia is csak így szabad. Mit ijedezzenek a nők, a gyerekek idő előtt? „Hogy van, apám?” Röstellte még előttem is annak nevét. – Túl az innenen! – s nevetett (szemével csak): – ne félj, gyerek. Baj, bú, betegség végeképp jő, jő – amiről nincs beszéd! Jő, jő, amit csak úgy lehet idézni is, hogy megveted. Mit várni is csak úgy szabad, hogy mégse adod meg magad. Átnézel rajta, ránevetsz: milyen eb-komédia ez? Kitalálója mennyire nem tudta, mi is illene. Mennyire nem lovagias, sőt még csak nem is férfias. „Hogy van, apám?” Már haldokolt s még szégyenlős mosolya volt. Isten helyett röstellte, hogy nem örökéletet adott. * Azt bizony én sem adhatok és vigasztalni is csak így tudok paraszt apáink módján: Semmi baj; aki nem fél, halálig fiatal!