Túl az innenen
„Hogy van, apám?” S ő szeliden: |
– Ahogy kell túl az innenen. |
|
S elmosolyodott, hogy az ő |
|
Nyeltem egy kis itat mosolyt. |
Tudtam én is a móka-szót. |
|
szebb fele, mit még élvezünk, |
|
de amin túl már fájni kezd, |
mert túl azon… De hagyjuk ezt. |
|
S ha mégsem – arról férfinak |
szólnia is csak így szabad. |
|
„Hogy van, apám?” Röstellte még |
|
– Túl az innenen! – s nevetett |
(szemével csak): – ne félj, gyerek. |
|
Baj, bú, betegség végeképp |
jő, jő – amiről nincs beszéd! |
|
Jő, jő, amit csak úgy lehet |
idézni is, hogy megveted. |
|
Mit várni is csak úgy szabad, |
hogy mégse adod meg magad. |
|
Átnézel rajta, ránevetsz: |
|
sőt még csak nem is férfias. |
|
„Hogy van, apám?” Már haldokolt |
s még szégyenlős mosolya volt. |
|
Isten helyett röstellte, hogy |
|
Azt bizony én sem adhatok |
és vigasztalni is csak így tudok |
|
paraszt apáink módján: Semmi baj; |
aki nem fél, halálig fiatal! |
|
|
Ifjúság
Balkeze a kedvese derekán, |
jobbja a völgyi város felé tártan, |
úgy beszélt a diák a szélfuvásban, |
úgy bámult rá a kis munkásleány. |
|
Amerre néztek, szoknya, fejfedő, |
köpeny s haj arra lebegett-csapódott. |
Nem álmodhatott szebbet soha szobrot, |
díszt magának az a tar hegytető. |
|
Rohant alant, mint kinek az a cél, |
eszevesztve egy-egy magányos mozdony, |
hogy utolérje füstjét, amit folyton |
elébecsapott az őszvégi szél. |
|
Így álltunk. Vizszintesen por s levél |
szállt ottlent, mintha szállna láthatóra |
válva megannyi boldog perc meg óra – |
Egy áradat volt már az ősz, a tél. |
|
Úgy lobogtunk, mint villám-érte fa, |
melynek ezer kis lángját ága hosszán |
szítja, de közben oltja is az orkán. |
Úgy lengett rajtunk haj, kendő, ruha: |
|
mint midőn szentek beszurkolt husát |
lobogtatá a máglya már – beh hősen |
égtünk, évekig, egyre sercegőbben, |
és sziszegőbben, mártír ifjuság! |
|
Oh, ifjuságom! Mit vártunk? Csodát, |
nem kevesebbet, nem, mint hogy beváltsa, |
mit álmunk rárajzolt a lenti tájra: |
az ifjui hit paradicsomát, |
|
hogy beváltsa az igazság honát – |
ki is vajjon? Az ember? Hit? Vagy eszme? |
Ezt is, azt is be sóváran kereste |
szemünk, miközben lobogtunk tovább. |
|
Lobogok egyre. Ropog már a csont, |
forr velőm, homálylik szemem világa. |
Összecsapott rég fölöttem a máglya. |
S nem jő az angyal. S nem vagyok bolond. |
|
…Tudok, ha mást nem egy ifjut, ahogy |
eget és földet magához ölelve |
Mózesként tekint mégis a jövőbe |
és égten égve sem lehet halott! |
|
|
Tavalyi tükör
Kinyitom az ősszel lezárt szobát |
a nyári házban – villan a tükör. |
Üdvözlöm azt, ki onnan üdvözöl. |
Aki ott várt, egy ujabb télen át. |
|
Hogy megszikkadt; hogy meginasodott. |
Hogy megmunkálta megint a magány! |
Alig van hús megvéknyult ajakán. |
Csak a szeme – még mohóbban lobog! |
|
A fagy-fércelte ajkak, a meredt |
vonások téli ág-boga felett |
vad napként tűz, küzd, vádol messzi fény: |
|
„Amért beléd költöztem egykor én, |
én, én, a szikra, abból – ismered! – |
mikor kezded már boldog életed?” |
|
|
Remény a légben
|
Megjöttek a fecskék, a gólyák |
s kerengve, eltünt fészküket keresve |
|
föl-fölhúzták egy röpke percre |
|
a templom földre omlott tornyát. |
|
S a paplak kéményét (a bombák |
azt is a – földre? Egyenest e |
|
amit a fecskék vágya rak! |
|
két gólya emlékezetéből épült ujra fel! |
|
|
Utak
Ösvényt, utat, akkor csinált |
az emberfaj, mikor – megállt. |
|
Mikor, mert állt, szétnézhetett: |
hol talál végül is – helyet! |
|
Mert nem úton van: bujdokol, |
akit a félsz hajt s a gyomor. |
|
csörtet a nép, amíg nomád. |
|
Farkas-zúg biztos otthona. |
Akkor örül, ha nincs nyoma. |
|
Nem célja, csak szimata van: |
feléd, meleg, asszony, arany! |
|
Akkor, hogy széttekinthetett |
s földet, eget fölmérhetett. |
|
Széttárta boldog karjait, |
|
Így adott-kapott parolát, |
nyert biztatást, tovább, tovább! |
|
dzsungel-éjedbe, Végtelen! |
|
|
Ferenczy Béni
kezébe vett egy-egy darab konok követ. |
Tapogatott rajta, simítgatott |
bólintott, járt, hangot adott |
s most már bennünket is követ. |
|
Születünk s máris este van. |
a milliónyi reggeli csoda. |
mihelyt a nap komorra fordul. |
De neki halálig s azon túl |
akár a földhódító első ember |
mögött a háziállatok világa. |
|
|
Fölvett egy marék agyagot |
s most épp úgy – szemmel láthatón – |
a Rend, a Hűség, a Szabadság, |
tárta felénk kisdedi karját, |
dalolva szinte, csak azért: |
|
Kődobáló férfi, új Deucalion, |
hogy hátrálnak a vad özönvizek |
|
Ha te sujtanál rá, a szikla |
ma is mózesi forrást szólna vissza. |
Oszd hát a példát, hogy semmi se meddő – |
|
vágyainkat, alak-teremtő! |
|
|
vad ösztöneinket is egyszer, |
kik követnek épp ugy sereggel, |
naponti s örök éjszakára, |
|
mindenség-szelidítő mester! |
|
|
|
Tavaszelő1
Bútorozatlan, mész-szagu, |
huzatos még, szél-járta még |
– se ablak rajta, se zsalu –, |
– ha bele-beledörg az ég – |
ez a gyalulás-, fölmosás- |
most szellőzi ki hidegét! |
fogadj be, készülő Lakás! |
fáradt és meghatott lakó – |
|
Mutasd, hol van a kapcsoló, |
hadd csavarjam föl ragyogó |
napodat, tejszin holdadat, |
tündér csillag-csillárodat! |
Be ölég volt már a sötét, |
a jég, a hóvihar, a fagy! |
és meleg- és fényvezeték, |
épülj fölénk, kék boltozat, |
te szabadság és menedék – |
csúnyán kifagytunk az uton. |
|
Meddig lakom itt, nem tudom. |
De úgy kell már a nyugalom, |
ablak és festmény a falon, |
könyv és gyümölcs az asztalon |
s az az ártatlan kényelem, |
hogy itt ül s beszélget velem |
|
|
Séta az árnyékommal
Úszott imént a szennyben? – |
|
Szeretnem kell s – gyülölnöm! |
s én kúsznék lenn a földön? |
|
No mégse! Bár ha – néha – |
|
|
Ismerd meg, hogy hol élsz. |
Vállalj mindent, mi földi. |
|
Ha nincs pokol s mennyország, |
|
csak ez – mi más? – lehet |
|
Keresd hát, te tudod, hol, |
s ne félj sem undorodtól, |
|
– csúfban és szépben – itt vár |
kezed ha szennyet is váj, |
|
|
A fenyők násza
Fújja ujra a szél a mord fenyők |
a zord fenyők a derűs völgy fölött. |
|
Nincs tarka szirmuk; nem libeg s donog |
s töri őket s ők ettől boldogok. |
|
Nagy messziről, hegy s hegy közt füst-szalag |
a titkolt, szégyelt, legszebb akarat! |
|
Bombaként robbantja széjjel a port |
miközben reccsen, hördül és jajong. |
|
Sírnak a büszke fák, hajlonganak. |
|
|
Két éj között
Átkozom feledékeny kezemet, |
karomat, hogy fogták bár, szoritották, |
zsákmányukat, csak egy-egy röpke órát |
tartottak meg – átkozom szememet, |
|
ajkamat, minden érzékszervemet; |
hálójukban volt fogoly a boldogság, |
bennem lakott a gyönyör, mit a csók ád |
és szökik ujra, foszlik, szertemegy! |
|
Az éden üdvét, melyet megszereztem |
üres emlékül őrzi buta testem – |
s azt is mikor? Ha hiánya sajog! |
|
Megtudtam, mi az élet, az egyetlen |
s sirnék, ha tudnék, olyan érthetetlen, |
hogy élek, s közben halandó vagyok! |
|
|
Amiből az előbbi lett
Bor és kenyér hívebben melegit, |
tovább táplál egy hír, egy kósza dallam, |
mint főtudásom s étkem, az, mit ajkam |
(s minden pórusom) belőled beitt; |
|
elmém galambdúc-rekesztékeit |
lakja ma is a frissen és a hajdan |
bevett adat, gond, élmény, tarka rajban – |
épp csak a legfontosabb, az tünik: |
|
az öröm, az égi korty! Tegnap este |
testem-lelkem főétkül itta-ette, |
főtüzelőül! – S árván, hogy vacog |
|
máris a szív! Él két karom, kezem még, |
de amit befogadtak: puszta emlék! |
Hülök, merülök – halandó vagyok! |
|
|
Az első légy…
Az első légy az ablakon, ni, |
dehogy száll! Mászik, térdre rogy, |
mosakszik s tárt karral köszönti |
– Allah il Allah! – a napot. |
|
És tántorognak börtönükből |
az első hangyák; félvakon, |
sántán, meszesen segítik föl |
|
Tisztítják magukról a földet |
zöld, sárga, piros rovarok, |
úgy örvendeznek, ölelőznek, |
mint győztesen kitört rabok. |
|
A föld-alatt, mint bánya mélye, |
nagy börtön volt – kinyílt! Szabad: |
S bensőmbe is lám fény szalad. |
|
Indul, mindent feledve ujra |
tárt karral szinte fény felé, |
szegény szivem is, hogy: hozsanna! |
|
és: üdv, örök Nap! – bár tudom, ha |
tél jő, mi jő… De hadd legyek |
legalább annyit boldog – Allah! –, |
mint a rovarok s a legyek! |
|
|
Óda a gyorsasághoz
Gyorsulnak a vonatok, repülők – |
|
Ahány sín és út – annyi ölelés |
köréd, vadóc Föld, annyi óvni-kész |
|
kar és kéz, mely – becéz! |
|
Ahány futó gép, annyi óriás |
simogatás rajtunk is, markolás: |
|
Másolva anyánk dagasztó kezét, |
dugattyú karjával mit gyúr a gép? |
|
Gyorsuljatok, vonatok, repülők, |
|
s nőjön, mely szemünk láttán áll elő, |
az a sorsunkat is kézbe-vevő |
|
Álmunkból és elménkből új világ- |
szellem szökell? Új eszme-góliát |
|
Gyorsuljatok vonatok, repülők, |
|
A jövő munkál? A múlt? Bűn? Erény? |
Mi gyúr bennünket kedvére kemény |
|
Gyorsuljatok vonatok, repülők, |
|
S ha csak azért gyúr az az Akarat: |
legyen, amit bosszúja odacsap, |
|
Gyorsuljatok vonatok, repülők, |
|
Vagy ő dagasztja azt az egy-akol, |
egy-pásztor igéretföldet, ahol |
|
nem lesz kín, bűn, nyomor? |
|
Gyorsuljatok vonatok, repülők, |
|
és táguljon a világ! Odakint |
de idebent is, lélek s szív szerint – |
|
Gyorsuljatok vonatok, repülők, |
|
Föl, Gyorsaság, föl, új egység-gyuró, |
fajták s földrészek burkát szétzuzó, |
|
Gyorsuljatok vonatok, repülők, |
|
Mért isten isten? Végtelen hona! – |
Oh mivé válsz, ha te jutsz el oda, |
|
|
A Császárban
Reggel, márciusi. A nagy, nyitott medence |
|
tiszta, mint hűvös női szem; |
nem pillogtatja meg egy hullám-rezzenet sem. |
|
Felhőtlen vagy borus ég alatt így magamban |
a medencét előbb eszeveszett iramban, |
|
majd lassítva, mihelyt füt bentről a melegség! |
|
mintha nem engemet, nemcsak ezt a medencét, |
akarná fűteni a világűr fagyát! |
|
|
Szívközelben
Esőben vágtat, meg-megállva |
|
Bölcs, henye, szomoru s vidám szó |
kavarul halkan s harsogón. |
Valami szép kaláka rendjén |
|
kiki boldogan, attól: ad! |
|
S fut bár szemem didergő tájon, |
azt képzelem – mint annyiszor – |
|
A magyar nép, a friss, hatalmas, |
meleg test, melyben rohanunk, |
és jó így szállni, mert a legjobb |
vigasz, ha így együtt vagyunk. |
|
Szó szóra csattan, mint a játszma |
Kincsek micsoda halma már a |
begyűlt adat, tapasztalat! |
|
Esik, zuhog: hideg, köd és est |
de semmi baj. De épp a nagy test |
|
|
Hol a két Szijjártó-fiú?
Az ikrek, a versenyben-nőttek? |
Iskolásként ismertem őket. |
Nincsenek már. Beh szomorú. |
|
Igaron őket. Kézen jártak. |
Úgy sincsenek már. Puszta árnyak. |
Fénykép a létük. Annyi sem. |
|
Hogy bírja az anyjuk, szegény? |
Húszévesen sem élnek már ma, |
mint akkor – új egyenruhában! |
táncolva! – nénénk szüretén. |
|
Beh büszkék voltak fiatal |
férjekként, műhelyükben, egyik |
a bognár-gyalupad, a másik |
|
Szerencse, hogy ő is halott, |
s így ma-élő mása nem érzi |
|
mit én érzek, míg itt iszom |
csöndben a Szijjártó-fiúkkal, |
hallgatva kövér sóhajuk: „Hajh, |
így tesz az élet!” Így bizony. |
|
szobrászként rólunk részletekben |
fölösleg anyagát, amíg nem |
|
csontvázunk – a Lényeg, az Eszme! |
Majd – még hívebben befejezve – |
|
vagy égi Volt-Nincs!… Föl, fiúk, |
addig is a fővel, s a borral! |
Mi gondunk szobrásszal, szoborral – |
Ha ez az út, hát ez az út! |
|
Percenként meghalunk. Dehát |
ahány perc, nem új létre szül meg? |
|
|
Amig tart ez a fura ünnep, |
|
|
Velencében
Messze a Sóhajok Hidjától, itt, ahol |
|
Velence, hanem csak Velence |
|
enni lépcsőre ül, asztalt térdre terit |
|
s a göndör gondolás, a nyalka, |
|
hol már laguna sincs: az utca tág s poros |
|
s az dalol – önmagának –, |
aki mos, fúr, farag, kalapál, aki fárad, |
|
hol a prostituált – maga is iparos – |
munkatelepére még jókedvün menet – |
összecsókol hasán – ingyen – egy kisdedet: |
|
|
– mert nem minden a pénz! mert Kényszer s Hatalom |
|
megvesz bár időt, izmot, elmét, |
|
itt vagyok honn! Amott már fényben áll a lét |
|
legsikerültebb kulisszája: |
|
Velence. Velence! – e „szép” visszája |
|
Ünnepli – hallom – a díszletet a Terem. |
Én – itt is szinfalak mögött – azt figyelem, |
hogy bemutatni mit fog a Történelem. |
|
Ülvén a látszat bár legdúsabb piacán, |
Művészet, így vagyok hived oly igazán, |
akár egy zsellérház udvarán, Ozorán! |
|
|
Mert ledől mindez. Minden leomol |
– akármilyen dicső a látszat –, |
mibe a lélek hálni jár csak; |
le, míg a mi szivünk komor. |
|
Mert, Szépség, dolgod nem az sose: tessék! |
Nem a szem kéje vagy, s nem a fülé. |
Keltsz vágyat s hajtasz mélyebb üdv felé, |
hol nyugalom vár, rend, ősléti egység! |
|
Nem cifraság – a lelkemet |
Fájtok, halálraitélt remekek. |
|
De reped a föld, s ércen, kövön áthat |
|
|
|
Örök berek
Kivághatták a vén nyárfát, |
|
mintha annyi ős előtt még |
|
melyben ember, állat és fa |
|
tűrve bölcsen napot, esőt, |
két vagy háromszáz esztendőt!… |
|
|
Bánat tavasszal
Szép szeme csupa tüske, könnyezik, |
de pillog s könnyet egyet sem ereszt el. |
|
S kivág minden második tengerit, |
ahogy kapál a szomszédbeli Eszter. |
|
Szellők, fények hasztalan kérlelik. |
Nincs isten megtudni, kire neheztel. |
|
S a nap – egy darab élet! – eltelik |
s ő jár, csak jár, csak hajlong a kereszttel. |
|
|
Jó május
ez a május – ha egyszer eljött! |
Naphosszat rángatja a felhők |
duzzadtan csüngő tőgyeit. |
|
Tej a sajtárban: zeng, csobog, |
habzik az udvarban a zápor. |
Állong még egy kicsit a jámbor |
felhő, bár mindent leadott. |
|
Süt a nap, fut a sárba ki |
gyerek s kacsa… Mignem fölénkbe |
téved egy uj felhő-tehénke |
s kezdődik megint a zuhi. |
|
De: tündöklők az éjszakák. |
Kószálunk. Folyton más az illat. |
Porták-szerte vad harcot vivnak |
a trágyadombok s orgonák. |
|
|
Vitorlások
halászmadárként fut fehéren, |
|
|
Más kettő épp oly feszülő |
vásznakkal, épp olyan merészen |
az ember vadszeliditő kezében. |
|
Sakktábla már a tó, ahogy |
ez szögben, az ívben, amaz |
|
Öröm a szemnek. És vigasz! |
Neked vigasz, oh szív! Miért? |
Hogy ennyi erő összefért! |
|
|
Diákkor
A töltésen mentünk, a talpfák |
élre lépett lenyújtva karját. |
|
Nyúlt hosszan a síkon a sínpár, |
|
orjás lajtorja, mennybeli, |
|
nem látszott a vége neki, |
csak elhajolt egy messzi hídnál. |
|
Mentünk az üdvösség felé s én |
|
szóltam: lépjen csak föl, Piri, |
|
s szólt ő: de maga is, Öcsi, |
s billegtünk, folyton összenézvén. |
|
Cece! Béri-Balogh Piroska! |
|
husvéti rét, talpfa-sorok: |
lánglépcsők édeni tilosba! |
|
…Nem, nem jutok oly mélyre mégse, |
|
hogy most már csak öreg legyek |
|
s ne végig ő is, a gyerek – |
Testemben most is libegése! |
|
|
Vigasz
Panaszkodtál, én meg a köveken |
|
Suhant ujjaim közt a szintelen |
Látható lett szinte a Perc. |
|
Tapintgatták ujjaim az Időt; |
s csak hallgattam, csak szedtem át |
|
Szomoru lettem. Vagy… hogy is? Az a |
ő már akkor is tudta, hogy |
|
|
A zene szava
Egy szót, csak egyet ejtene, |
egy messzi, még ember-előtti |
tiszta szót szeretne kilökni, |
s vált annyi hangra – hasztalan! |
mert az a szó, az hangtalan; |
aggastyánként azért dohog, |
azért sipít úgy, mintha asztma |
nyelve hegyén volt, az imént |
majdnem kimondta az igét, |
azt az emberfölötti szót! – |
azért csillant föl a szeme |
s kacagott már-már a zene, |
kezét tördelve, fölzokogva, |
azért fut hirtelen sarokba, |
mert elfeledte azt a szót, |
a rend-tevőt, a fényhozót, |
attól visít húr-pattanásig, |
hogy a hátgerinc belefázik, |
attól nyúlik föl s nyaklik össze |
s fülel eszelősként a csöndbe – |
Hallga, mire is? Hogy „Szeress”!? |
Mert attól még boldog lehetsz? |
Egyszerre olyan önfeledten, |
mint boldog nők a szerelemben, |
majdnem megkapta azt a szót – |
attól fetreng, veti magát, |
vagy az ujszülött csecsemők; |
mint vad lovak és tébolyultak |
s vad folyamok, ha mélybe hullnak, |
mint a megdördült nyári ég |
ahogy fogát villantja – egy |
|
szót, egy ég-sugallta, egy |
egy villámfényű hirtelent |
annyi vággyal a szívben, annyi |
hittel csak embernek maradni – |
|
Ezért törnek egymásra ismét |
s ismét futamok, dallamok, |
hogy egymásból kikényszeritsék |
ezt a szót, ezt a konokot. |
Fölsikolt egy-egy még: segítség! |
mint ki szivébe tőrt kapott, |
aztán görögnek tova ismét, |
megannyi hasztalan halott. |
|
Mert kezdődik megint, mert nincs vég, |
mert megleli tán az is üdvét, |
ki a legfőbbről csak dadog. |
|
|
Don Juan megtérése
És amidőn elkezdtem haldokolni |
és föltéptem az inget mellemen |
s vénen is anyámszülte meztelen |
hányódtam (pfuj!) s nem tudtam csak habogni, |
|
mert szem vakult, fog lazult s hullt s a fülben |
siketedés tenger-moraja kélt |
s szivemet is – még egy kis melegért – |
kitakartam s végleg megszégyenültem: |
|
ki volt velem? S ki lesz? Hisz mind nagyobb csak |
kiszolgáltatottságunk a hiu vigasznak, |
hogy van menekvés… (a szerelem!) – Igaz |
|
asszonyunk most választódik ki; az, |
ki oly türelemmel mossa le szennyünk, |
mint az az első, kitől megszülettünk! |
|
|
Nyáreleji éj
Elállt a futó esti eső. Rögtön |
kacér kis mécsüket kiakasztották |
a szentjánosbogár-tanyák a földön; |
ezer szentjánosbogár-világosság |
|
gyúlt odafönt is, az égi mezőkön. |
Mézillatot küldtek a megmosott fák. |
Tücskök szóltak – őrjöngve tam-tamozták |
a néger éjben: most már csak öröm jön! |
|
Tündérvilág lett. Rá, kereken, feltünt |
a hold, a tóból, vörösödve máris. – |
|
De, ugy-e aztán csak nyugodni mentünk, |
|
nem bánva, hogy ragyogni fog tovább is |
mindez a csoda köröttünk, felettünk? |
|
|
Hagyhasd el így az egész lét-csodát is! |
|
|
Éjféli séta
Kedvem ellen kószálok itt. |
Szivem tán megkönnyebbedik. |
mint beteget úgy járatom. |
|
Én mennék régen ágyba már; |
fáradt vagyok, későre jár. |
De ő, ő még, mint a gyerek |
föntmaradna. Bár kesereg. |
|
Hold süt. Vén présházak előtt |
megyünk, múlatjuk az időt. |
Jön velem már oly hallgatag, |
hogy szinte mellettem halad. |
|
Beszélnék hozzá. Hasztalan. |
Ballagok én is hangtalan, |
már-már közönybe hullva, hogy |
|
|
Megszülhetetlen magzat
Megért, megtellett a szívem, |
Megfogant a szívem s dagad |
|
Csak nő, nő bennem – bajra, mint |
|
Szállna belőlem a szívem. |
Hiszi, jobb sorsra törhet. |
Többet tud nálam is, hisz ő |
|
És nő a kín és – hasztalan – |
Oh mért nincs élő nélküli |
|
|
Szellőzés – tisztulás
Az első fagy csípése be jó az arcon, orrban! |
Kiöbliti üdítőn lényünk valami más! |
Folyik minden ízünkben szellőzés, tisztulás. |
Úgy dörzsöljük kezünk, mint vásár utáni torban. |
|
S első légvételünk a tisztító, friss tavaszból! |
Az mosdat ki bennünket a tél szennyeiből! |
S az első rózsaillat, mellyel belénk ömöl |
a nyár: a halhatatlan, vizpacskoló kamaszkor! |
|
S az első korty az őszből! Vagy a fenyő-fedett |
magaslat szikla-csúcsán! Vagy sós vizek felett! |
Vagy mikor hír ilyen jő: megszünt a háboru! |
|
Próbálván annyi boldog kezdést, fölszárnyalást, |
miért rettegjük azt a legtágabb egű mást?
|
Nem, nem, nem, a haláltól se leszek szomoru! |
|
|
Hajó-út
Szalad a hullám, földobja nevetve |
habtajték-ingét a sóvár szelekbe. |
|
Játszik a tó (nem szégyelve magát) |
|
vége-látatlan bacchanáliát. |
Hullám hullámra hengerül; kacagnak, |
ahogyan egymás hátára szaladnak, |
|
a pillanat szülöttei. Soha |
|
ártatlanabb és tisztább orgia. |
Szeretik egymást! Ki venné el tőlük |
örömüket? Se multuk, se jövőjük. |
|
Egész életük ez a lendület. |
|
Mozgás-világunk legtündériebb |
lényei – sem tudatuk, sem szivük, sem |
tartós alakjuk; vágyuk van, egyéb sem, |
|
azért oly tiszták, noha boldogok. |
|
Nevet a nap, csak ő, ő tudja, hogy |
mire való ez a beláthatatlan |
szerelem, ez az elfáradhatatlan! |
|
Sebesültek
Szomorú voltál. Én sem épp vidám, |
csak egy csöppel kevésbé szomorú; |
csak annyival, hogy – férfimód hiú – |
földeritselek. Rögtön azután |
|
átröppent – szinte rólad – énreám |
az a „minden hiába” ősi bú. |
S akkor te lettél több akaratú! |
S végül is eltelt – jól – a délután. |
|
Most este van. Elment a nap. S az élet! |
Hallom a kertből már derüs beszéded. |
Én meg szeretném megköszönni néked, |
|
mi lett szivünkből! Homokóra! Mérleg. |
Két-vödrü kút! Két sebesült, akik |
egymást fölváltva viszik a – sirig! |
|
|
Versírás
Lökés, szivás, lökés… Ahogy |
töprengek s észre sem veszem, |
|
Gomolygás, még harctér vagyok, |
De félsz és mersz lármáin át |
|
|
Lószőr, macskabél…
|
Lószőr, macskabél, gyanta, fa |
s mennyi kín kellett s türelem, mig |
|
– s hány kudarc tapasztalata! – |
úgy egymásra leltek e semmik, |
|
lószőr, macskabél, gyanta, fa |
s jaj szólt, egyenként, hanem tán az isten |
|
|
Lószőr, macskabél, gyanta, fa |
zöreje hogy lett arany zöngzetű |
|
Lószőr, macskabél, gyanta, fa, |
szögesdrót, temetetlen katonák, |
|
rossz pléhdoboz, őrült anya – |
dalt adj ki, dalt, kezem között, világ! |
|
|
Öreg bognár
a csupor tej, otthon amely vár. |
az alma buzgóbban figyel rám. |
|
Baj is ért, dagadt a kezem, |
vizsgázik majd a szerelem, |
lévén im negyven éve házas. |
|
…Vizsgázik majd az isten is: |
alhatom-e, míg nyugodnom kell, |
tudja-e még, mit mire visz, |
mig ráhagyja dolgát az ember. |
|
mit nem hord – ifjúkorom arcát! |
Rajtam bíz megkopott csunyán. |
Adja tovább, ha látta hasznát. |
|
Több is lehetek, mint mi lettem? |
Fura lesz, ha más vallja ki, |
mire füleltem a szivemben. |
|
|
Hála
Rőt-kék őszvég. Mégis végbe ment hát! |
Bent a termés. A nagy víz körül |
puttonyvivőktől hangos a hegyhát. |
Félt a szív. Most – mint az ég – derül. |
|
Őrzi tükre békéjét a fényben |
– nagyságával oly megnyugtató – |
s hegyet, hajót, horgászt hálaképpen |
mindent megkettőz a néma tó. |
|
|
Sziklaszál a vízben
tartják körhinta-szédületben, |
az egész kis külön-világot! |
|
|
Április
|
rádgondolnom a vízmalomról! |
|
rádgondolnom a vadgalambról! |
|
Ahány rezzenést tesz a föld, |
|
Fütty harsan, felhő utazik, |
ég, csillagaival, rét, illataival, |
veled titkosan összevarr. |
|
Sőt a sárban a cinke-lábnyom. |
|
Be jó tudnom és be jó látnom, |
minden terád is tartozik. |
|
Élsz, velem, ezen a világon! |
|
|
Örök s mulandó
A gangon ültünk. Besötétlett. |
S mit elhagyott a fény, a nap: |
okos és szomorú beszéded. |
|
a sok mellékesből a lényeg, |
Munkáltak fürgén a szavak. |
|
Ott állt homályt, romlást legyőzvén |
– rembrandti, tiziani festmény – |
oly készen, tisztán, halhatatlan |
|
a mű, melyen nem öregedhetsz, |
hogy odanyultam akaratlan |
eleven, mulandó kezedhez. |
|
|
Vágta
karórám s fölhuzott szivem |
|
s a hideg csillag-perc között. |
|
Hogy üt s kiált egymásra a |
és az – mely mégsincs nélkülünk – |
|
Két mén rohan párban, de úgy |
|
Versengve egy szekérrel, egy |
Haza? Jó volna tudni, hol |
|
míg – kerekével ég felé – |
|
|
Halott barátom fiai közt
Emberré nőttek a Foki-fiuk. |
Most még egyformább a fülük, foguk, |
szájsarkuk, ahogy szalad kétfelé – |
|
Az emberevő, dühöngő anyag |
kiadja mégis a halottakat? |
Ki őket, kikre ajtót, örököt, |
|
Árvák arcáról – szinte rács mögül – |
kisütő, sírontúli mosolyok, |
|
Holt pajtás, Foki Pál, ujra kinyílt |
villant felém? Hogy mégsem úr a sár- |
|
Valami mégis csak visszakerül |
a szörnyű azután-ból, ha a rög |
|
Szép volna a hit: foly odaát |
vívunk testtelen is, mint a rege |
|
Nézem – no nézd te is új, kék szemed – |
Jobb, nemesebb. Nézem mosolyodat. |
|
Lázári, riasztó perc. De vidám |
Nyertél valahogy – mint Katalaun |
|
Fény vagy; – nevedet, a rég csupa-bút, |
ejti kis özvegyed, hogy csupa fény |
|
Ő, aki annyit sírt épp a fiak |
boldog kacagással mondja ma ki: |
|
Van hát, van a vad-vak Szörnyetegen |
S nem, mégsem csak dajkamese, amit |
|
Lehet: hogy e földtávu lét se más, |
s minden születés neked, emberi faj, |
|
Hogy van erő, mely a siron is át |
megment valamit belőlünk, elevenen? – |
|
hős Szerelem, végső szent Kegyelem |
kitör a mulandó testből, ami |
|
benned hiszek én, megváltó, merész |
S bennetek, egymást fölfeszitők, |
|
…Nem sírban nyugoszol, Pali; sehol |
Fiaid hordanak s – gyümölcsei a fát – |
|
|
Fájdalomtalan
Szeretném kikanyarítani, mint a |
|
gyümölcsből a férges helyet, |
szeretném késheggyel kivenni |
|
testemből nehéz szivemet. |
|
Fáj s fáj – és oly jó gondolatnak is, hogy |
|
nem marad semmi a helyén: |
hol kígyó kínjaim nyüzsögtek, |
|
átjár a szél, betűz a fény! |
|
A zúg, mely most csupa nyirok, sötétség, |
|
bacillus-telep, fájdalom: |
tág ablakot kap, nem is egyet, |
|
S élnék, kószálnék; végre igazánból |
Hol poklom ég most, átsuhanna |
|
|
Vérszerződés
Tű, szálka véremet ha ontja, |
ez az állati, s én vagyok. |
|
És te nevetve ma a cseppet |
egy csókba fölszíva lenyelted. |
Cinkos szemed rám ragyogott. |
|
És több közöd lett lényegemhez, |
több a jövőmhöz, mint nekem lesz. |
Úgy néztél már, mint birtokod. |
|
|
Nem folyamatosan megy az élet…
Nem folyamatosan megy az élet, hanem |
mutatója: meg-megragadva egy helyen, |
|
Áll óralap-arcunk s már hogy időnk is áll, |
bent valami rugó s kint újra lekaszál |
|
Nem napot öregszünk, nem heteket, nem is |
Tegnap gyerek voltál s ma tükröd, a hamis |
|
S mert fut a föld mégis, ugy tetszik néha-nap, |
nemcsak hogy megáll, de hátrafelé halad, |
|
Igy játszik az idő, maga módján igy ád |
mennyit a kaszás, ha lendítve a kaszát |
|
|
Nyáréji kert
a diófák boltíve pincesötét. |
|
A mandulafa, a legöregebb, |
|
ím csillagot gyümölcsözött. |
|
|
megválthatatlan, de örül a szem. |
|
|
Nem volt még soha közelebb |
s tán nem is lesz ily kéz-közelben soha már |
|
|
A karácsonyfa-fénnyel olykor |
|
|
Zápor után
cserjésben még az út bajos. |
|
A bokrokon ahány a csöpp, |
annyi a szivárvány. Libeg, |
vakit – a völgyben gőzölög – |
|
Tízholdas ékszer kirakat. |
Az ember, az állat s madár |
rombolja, ha érinti csak. |
Nem járja más: a napsugár. |
|
Meg egy kis szél, oly enyhe, hogy |
csak a levél leng, nem az ág. |
Mily szép volt, arra gondolok, |
|
|
Négy ifju lánnyal…
Négy ifju lánnyal van tele |
Boldog: reggeltől estig hangot ad |
kés, villa, bögre, tál – tál csengő cserepe! |
|
Szék tör tréfául, ablak jót kacag |
mint friss retek fehér fogak alatt. |
|
Négy ifju hölggyel van szinig |
járná falait; egyre fölsivít. |
|
Szél s napsütés kint s madarak s vidám |
|
cosinus! – de milyen szabad, |
sulytalan minden a vizsgák után! |
|
És két fiú-név közt: metodika
|
és Braque! s Hemingway (fölényesen)
és |
|
hol megrovás, hol sürgetés |
hangján: Tuli! Pálci! Ági! Ika!
|
|
Lépcső s emelet döng életerős |
nem más: víg fecske-raj, gyors falka őz, |
|
sőt halcsapat (az ablakokon át!) |
|
gyors fickándozással ki-be – övék |
|
a kert, a part, a tó, az ég, |
a jelen, a jövő, a teljes-egy világ! |
|
Szívemig érzem, milyen jó, ha jár s lám |
|
jól jár egy óraszerkezet – pörög, |
forog minden kis kerekével az örök |
|
emberi-nemzet, a remek csinálmány! |
|
|
Erdőben
Nem nyomul közénk ennyivel |
|
Szót ért csak annál hamarabb |
|
Fű-zöld fejű, hó-begyű, kék- |
|
nem lehet elég lent: elég |
|
|
Úszó
a tó. Kék légben angyal, úgy uszik |
|
Be- és szétrántva tagjait, |
|
|
Záporok
Zuhogott. Elállt. Zuhogott. Elállt. |
Fölnéztünk, ágaskodó paripák |
s vágtattak nyihogva tovább |
|
Mimikriben
gyönyörű rajtad az a toll-boa. |
S az az up to date uj cipő! |
Ne félj! Nem figyel föl reád: |
|
Rejtett párbeszéd
Hogy vagy, sebem, szivbeli seb? |
– Egyformán most már: cseppre-csepp. |
|
– Azért én dolgozom tovább. |
|
Hogy-hogy? Nem gyógyulsz be soha? |
– Ne légy már olyan ostoba! |
|
Féreg leszel bennem?! – S ha báb? |
S repülni majd én mentlek át? |
|
Találkozunk hát… ama nap?
|
– Ha végkép elfogyasztalak! |
|
|
Királyi hála
Munkából jövet a Kaposvíz mellett |
a summáslányok margarétát szedtek |
s fönnen fecsegtek, nem gyanítva, hogy |
a Kaposon át mindent hallhatok; |
|
épp a hunyó nap nagy pénze előtt |
fecsegtek olyan szív-melengetőt |
(egy diákról, ki előző napon |
jött meg a tejszállító fogaton…) |
|
hogy mindmáig az aranylón bukó nap |
érmén dombormű-remekként ragyognak. |
|
|
Megbántott gyermek
A mindenható, a rajtakapott. |
|
Ahogy a fájdalma, a könnye, |
|
Nagyobb vagy, mint a fák, |
nagyobb vagy, mint a csillagmiriád. |
Te vagy a teremtett s a teremtő világ. |
|
|
Átváltozott leány
futkosott félvadon, ahogy mi. |
S elkezdett egyszer csak szeme |
|
ahogy utánunk átszökelte – |
|
Táncolt, nem sejtve, hogy |
mint lappangó, baljós betegség |
|
torkossággal még – hogy lenyalta: |
|
költött; mindnek hősnője ő lett. |
S egyszer csak nem jött ki közénk |
|
morgó zongora fogta fogva. |
Ha kijött is – már nem felelt |
|
s halk trágár kamasz-szó követte; |
így ment egy más égtájba át |
|
|
Gyorsvonat az alagútból
frissen kattogva, hogy ta-tat,
|
a csupa-csont, csupa-izom, |
gőztől és füsttől részegen |
Xerxes-i, Caesar-i hadak, |
hittel csattogva, hogy ta-tat,
|
|
a várva-várt segély-csapat |
|
|
Elmaradók
Egy-egy jópajtást, pályatársat, |
hogy földbe tettünk – elmenőben |
megnéztünk egy-egy régi sírt is |
|
Mint pinceszerből jőve, este, |
|
Egyre kevesebb lett, akikkel |
a temető-kapun kiléptünk. |
|
S most ugy érzem, csak elidőztek, |
csak – szóra szó – ott alkonyultak, |
hogy végül is ott éjszakáztak |
a régi holtaknál az ujak. |
|
|
Páris, szerelem
a légtornász-artista föcskék |
|
|
a sok gyors-hangu jeladás |
egy-egy sikoltás fonalán a zuhanás |
kacajokon a gyors páros fölivelés |
merész és biztos kusza buzgalom |
Páris, szerelem, ifjumunkás-mozgalom. |
|
|
Paraszt zárdisták
Én ismertem a falusi zárdistát, |
ki leányként is nyaranta mezitláb |
hányta a trágyát, apja s bátyjai |
fültanujaként és csak ősz felé vett |
bőrcipőt, skapulárét, Szent-Szűz érmet |
s lett ujra bennlakó, túl a hegyen, |
Tolnán, Regölyben, vagy Pincehelyen. |
párban vonulni negyven-negyvenöt |
lánytársával vasárnap misére, |
a frissen söpört utcán, földre nézve, |
hogy rosszra egy tekintet ne kisértse; |
kezében olvasója gyöngy-füzére – |
kinyúló keze paraszti vörös volt, |
s igy – egybekulcsolódva – oly erős volt, |
hogy azt éreztem, egy bikát megöl. |
|
Ördögűzés
|
kedéllyel egész nap – vasárnap – |
rángattam csomóit a sárnak, |
|
|
és most, hogy már pihenhetek |
tagjaim a hűs tiszta ágynak |
s szinte súlytalan heverek: |
|
jön ujra gond, kín, vád, kétely, a lélek |
dúvadjai – de láncon, mint a véreb |
nem marva, csak – palánk mögött – a lécet; |
|
tajtékozhatnak – varázskörbe zártan |
kezdek aludni, szenvedve, de bátran, |
|
|
Jutalom
Mert luxus a bánat, luxus a bú, |
|
luxus a szerelem gyötrelme, |
tudják a szegények (s szentek) nevetve |
|
„Buja bűn”, „úri szenvelgés”, „hiú |
játék”, ha fáj az embernek a – „lelke”! |
Oktass, nevelő munka! Semmi lecke |
|
Fogam szorítva gyürtem le a földet |
s gyürtem a földre magamban a Szörnyet |
|
Fekszem; ősemberként. Vagy mintha ő |
nyujtózna vendégként testemben, a jövő |
|
|
Tükör az éjben
Attól külön sötét az éj hogy hangtalan |
|
megyek a téli éji faluban |
|
A visszhang itt a közelben lakott |
|
|
Szűz
megláttam, belém költözött, |
|
már ittjárt bennem föl-alá, |
|
mint egy üres lakásban, egy |
úgy zengett – rögtön odalett |
|
Betöltött minden csöpp helyet |
|
Önkéntelen, mint a kacaj, |
fut szerveimben ő, csak ő, |
|
De épp, mert minden porcikám |
|
de félek, oly mély gyökerü, |
|
Mert nem kell, nem kellhet, ha igy |
|
szeretném bajban látni és |
|
Szeretném átölelni s szét- |
|
Ezért kell, érte s magamért, |
|
|
Szivem
Egy vendégem volt, a szivem; |
házamba tért, bennem lakott és |
ott vénül meg, ott lesz halott és |
|
Ki-kitekintett, kacagott, |
vagy zokogott a ráhullt fényben, |
a világ tündöklő szemében. |
Ismeri mindenki, csak én nem. |
|
– Nem barátom – a zsarnokom. |
Pribék-ököl, úgy tart, hogy fájjon, |
záró bilincs nagy hosszu láncon – |
De hogy mihez köt, nem tudom. |
|
|
Bordal
Laforgue szellemének!
|
Ők meghaltak, én itt vagyok. |
|
Ők porladnak, én vigadok, |
mert – egyre még nyerésben: élek, élek! |
|
Nálam mindkettő kevesebb, |
’sz egyikkel sem cserélek! |
|
|
Ide hát, öröm, félre, bú! |
a Kincs, a legtöbb, és a Jó, a legfőbb!… |
|
Mert senki nálam gazdagabb, |
|
se jobb, se halhatatlanabb! |
Csak a kukac, mely elkölt!… |
|
|
Tisztítótűz
Füst húz hosszan a beton-úton át; |
égetik már a krumpliföld gazát. |
Ahány kupac, küld kék füst-patakot; |
fanyar illatu estben ballagok. |
|
Lépek át füstszalagot hallgatag, |
ötödiket már vagy hatodikat, |
füstöltetem magam, mint kolera- |
gyanús vidékek régi vándora. |
|
Füstöltetem magam, mint aki rég |
kín-vállalással üzte ördögét. |
Pokol-rőt ég alatt törlöm szemem; |
könnyem pörög, de nem könnyebbedem. |
|
Honnan jövök, micsoda fertező |
vidékké válsz mindig, oh mult idő? |
Az ablakon át mily Gonosz nyomúl, |
honnan az ajtón kifutott az Úr? |
|
Mit tudom! Vágyam van csak, hogy hidon, |
kapun, próbán átjussak, gyógyitón, |
vállalva nem ily könnyü könnyeket – |
kín veritékeit, vércsöppeket! |
|
Jó volna véresen bár, üszkösön |
keresztültörni valami tüzön, |
tisztitón, valami jó Hatalom |
kemény kúráján, piros parazson. |
|
S meghallani bár csonttörő bajok |
között valami magyarázatot, |
szóra birván az Okozót magát, |
bárhogy, bár önnön jajaimon át, |
|
úgy, ahogy a megcsigázott fogoly |
ajkával mindig vallatója szól, |
ahogy a meggyötrött szavain át |
mindig a biró födi föl magát! |
|
…Lángban a fák, a bokrok; csupa hév |
s izzás a táj: kigyult megint az év! |
Életem izzó őszén haladok, |
a legnagyobb próbán, mi várhatott. |
|
Vár immár tűznél, víznél, Belzebúb |
próbáinál szigorúbb próbaút, |
mely, ha felold, ha nem, így is, ugy is |
vétkesnek mond ki: pusztulásba visz! |
|
S ismerős közé többé nem bocsát, |
hogy fölmutassam szivem igazát. |
Fura biróság, mely pusztán azért |
büntet – halállal! – mert vádlottja élt! |
|
|
Nem hiszem…
Nem hiszem, hogy odaát meglelek |
valakit is azokból, akikért |
testem és lelkem nem bánta, hogy élt. |
|
De annyi boldogságot, örömet |
vesztettem velük, kik már odaát |
vannak, akárhol, és itt a világ |
nélkülük annyival kegyetlenebb, |
|
hogy lassan kezdek mégis oda vágyni, |
ahol ők vannak, akárhol, akármi |
formában, kiket ideát szerettem |
|
s azt kezdem hinni, hogy bármilyen alakban |
az az odatünt boldogság is megvan – |
ha emléke oly örök a szivemben! |
|
Csillaghullás
Oda lett hát ez a nyár is. |
Hull a csillag – úgy zuhan le, |
ahogy csüggedt kéz legyint. |
|
Kőasztal, bor, kora este, |
csak a sorsa-únta csillag |
üt sziven, ahogy legyint, |
|
s leejtődik, hosszu ivben. – |
Abban a nagy legyintésben |
benne az is, hogy: ne kérdd. |
|
Este csillag, nappal csüggedt |
|
gond, vivódás, kéj – mit ért? |
|
feleletül téged nyujt föl |
– félméterre! – vén karom, – |
|
|
Képeslapok
Feledni a vad nyári hajszát, |
|
mint jobb időket élt hölgy, |
kezdi magányos passzianszát, |
|
Tavasszal sem volt ily tevékeny, |
nyáron sem volt ily munka-lázban |
a természet, mint most a – pusztulásban! |
|
mintha mind csak őt fosztaná |
|
|
Összehordtam az égetnivaló halott gyomot. |
hatalmasabban, győztesebben |
idéztek föl egy korszakot, egy boldogot, |
mint szimfóniák s márványoszlopok! |
|
|
|
Üvegvilág
„Vigyázz! – hallom szívemben – |
|
fáj és fáj minden szépség, |
|
Meddig kimél az őszi szél még |
|
Nincs szél még, napsütésben |
levél – halotti csöndben – |
|
|
Hangtalan
|
Egy forrás-tiszta őszi csepp |
szaladja végig a fekete ágat, |
szólni akar, szinte, akár a szemed, |
|
|
Szeles éj
megint a csillagos nagy éj, |
Valahol egy hű tiszta kéz |
méri már, mit adott az ősz. |
Nem látom, de hallom, hogy forgolódik, |
kutat az árkokban a szél: |
leljen valami neki-jó holmit. |
Kezemben a vak istálló-lámpa |
csillagok közé a láng-másvilágba. |
|
|
Nyárutó, pókok
Elmentek a sasok, a vércsék. |
Némák, de fénylők még a lombok. |
Most szövik országlásuk össze |
|
Frissen szerelt villanyhuzalként |
feszülnek s már-már húsba vágnak |
és ág és ág közt szinte pengenek |
|
Fényből szőtt csipke, özönével |
(háló- s kosárfenék-alakban) |
csillan föl s tűnik el köröttünk |
|
Beh gyönyörű s be undorító |
e selyemszálak s szögesdrótok |
frontvonala, mellyel az ősz vár |
|
Bámulom a szép csapda-rendszert, |
de borzongva nyúlok a számhoz, |
s törlöm, mivel az ősz nagy ökle |
|
|
No man’s time
Füleltünk. Halkult és – „Hallod?!” – elállt, |
el a féléve zengő ágyuzaj! |
Messziről egy-két csata-böffenet még, |
aztán – bár szinte szomjazta fülünk – |
sem az a dörej, mellyel távozik, |
sem az, mellyel megérkezik a gránát, |
sem a puskatűz tavi vartyogása… |
|
Csak csönd és CSÖND és CSÖND! S e hirtelen csönd |
|
lett esemény most, érzékelhetőbb, |
akár a hidak légbe fröccsenése, |
akár midőn pincénkre dőlt a ház; |
szivünkre légnyomást most ez hozott, olyat, |
hogy most is légzés-vesztve néztük egymást: |
tul fogjuk élni? |
Fülelünk, de csak |
tartott tovább a csönd, a Csönd. S mi éltünk. |
Sőt tágult, villámgyorsan. Zuhanó |
ejtőernyős felé száguld a föld úgy, |
ahogy felénk a jövő. S egyre éltünk. |
Aztán egyszer csak rándítva kinyílt |
valami értelem s lebegni kezdtünk |
egyenletesen már, de még csodák közt. |
Oh az a perc! A kor e senki-perce! |
A no man’s land-ok idején e röpke |
no man’s time! Ez a treuga dei! |
Az addig külön-sorsú szökevény |
katonák s közénk mosódott zsidók |
olyanok lettek, mint mi, teljesen. |
Milyen egyenlőséget, oh milyen |
földújulást igért ez a süket perc |
e dobhártyát feszitő ősi csönd |
|
|
Kacsák a tavon
Kar-karba szinte egy tojó, |
|
Mint tánc után, ha a terem |
|
– Háp? Háp? – Háp! Háp! Háp!! – Bölcs szivük |
hogy sár és hó lesz mindenütt |
|
|
A naphoz
Lehullsz, arany nap! Vagy dehogyis te hullsz. |
Mi fordulunk el tőled! A Föld rohan |
|
szédült körhintáján velünk! Mi |
|
távolodunk, repülünk – riadtan |
|
tekintve hátra, mint kanyarokban az |
expressz-vonatból, Rád, aki ott lobogsz |
|
most is, ahol tavaly s tiz éve, |
|
így bizonyítva, beh szűk is a kör, |
|
melyben mi forgunk, egyre vadabbul e |
kis sárkorongon, míg csak a gyorsuló |
|
keringés vad centrifugája |
|
arról is a hideg űrbe nem lök. |
|
…Fogózzatok jól össze, tekintsetek |
egymás szemébe, hű szeretők, a vég |
|
percéig bámulva – s köszönve! – |
|
amiben éltetek itt, a mennyet. |
|
|
Madarak és öregek
Az estben egy-egy agg levél, |
|
Rendtevést, ős kibékülést, |
|
|
Dárdavivő
Egy hétig voltam pesti! S most az esti |
eső-paskolta, őszvégi határban |
– hol kóboroltam – mit hordtam magammal, |
jobbomban szinte? Nem mást, mint hatalmas, |
fényes dárdaként a Váci utat. |
bámultam nappal villamos-sinét |
és este végtelen lámpasorát, |
lakván jól kint már-már Újpest felé |
(a Frangepán uton) körösztanyám |
Fejem, a nemrég szűk falusi fej, |
helyén egy – léghajó? birodalom? – |
egy csillagvilág izzott s nőtt, de szinte |
percenként s tette csizmás léptemet |
tánckönnyüvé a dülőút sarában. |
A Vasas-otthonban, hová Lali |
(unokabátyám, lakatos-segéd) |
naponta elvitt, Bokányi beszélt |
asztaltetőről olasz nagyanyái |
tüzével müködtetve rengeteg |
hajfürtjét és majdnem annyi kezét |
fogadkozva és apró termetével |
vivó-állásba egyre úgy szökellve |
a Parlament, a Belváros felé, hogy |
egy pillanat s – modern Gerelyvető, |
amire folyton lemutogatott, |
azt a kezünk ügyében heverő, |
fénnyel és sínnel, csöngéssel, dalokkal, |
nőkkel, fiúkkal végtelenbe nyúló |
és végtelen erős Váci utat, |
|
mely rejtelmesen most messzi helyén |
úgy várt, hogy közben itt is volt, kezemben. |
Vittem, pörgettem szinte, könnyedén, |
nem sejtve még, hogy költőnek születtem! |
|
|
A legcsábitóbb szerető
Mindnyájatokat itthagynálak. |
|
|
Szivem bár csupa szeretet, |
mindnyájatokat itthagynálak, |
itt asszonyt, szülőt, gyermeket, |
itt, ahogy ti is engemet, |
|
ha ezt súgva kinálna ágyat |
ezer év mulva költelek fel.” |
|
Mik várnak ott? Mily népek, tájak? |
mindnyájatokat itthagynálak? |
|
|
Éjjel, hanyatt
várták mily nagy úttal csak |
|
Míg azt nem éreztem, hogy |
s fekszem hanyatt, az égbolt |
|
Fekszem s már millió fény- |
|
Gyáván és büszkén, össze- |
|
|
Kat, kat…
Kat – kat, kat… Gépfegyver zörej! |
csak asztalomra tett karórám |
|
s várövön a páncéltorony. |
Ahány kat, annyi – s százszor annyi! – |
találat sziven, homlokon. |
|
Hull – esőként – az áldozat, |
szűz és aggastyán… Szennyes, aljas |
|
Egyre több, ki helyükbe áll. |
Lehet, hogy ő veszt, a halál? |
Oh mennyi vér! Meddig? Mi végre? |
Beveszünk mégis, szörnyü vár! |
|
|
Danse macabre
Kibúvunk mi a gyászruhából; |
konokan és sértetten gyászol |
|
Fekszik teltéig az időknek; |
csupa szótartás, csupa gőg lett |
|
Mibe végleg begyömöszölték, |
hordja kihízott ünneplőjét |
|
Mely szintén azért új, mivel szűk: |
hordja cipőjét, melyben esküdt |
|
Kötöttük bármily laza bogra |
nyakkendőjét, meg azt sem oldja |
|
Beköté magát szigorúbbra, |
mintha rén-szánon kelne útra |
|
Könnyű letegezni a holtat, |
jól tudva, hogy nem válaszolhat |
|
Kit megtagadnak, kit kilöknek, |
az igazi árva, az özvegy: |
|
Hordja a mosás-marta inget |
s kimoshatatlan bűneinket |
|
Őrzi eb-zsákmányként a multat, |
tartja helyettünk is szavunkat |
|
Könnyü holtat úgy hívni: Bandi, |
de barátjának megmaradni?! –: |
|
Folytatni azt, amire tört itt, |
|
Nehéz örökös lenni – itt a |
példa, hogy végül ő se birta, |
|
Sirjunk hát, mert hogy mi megy itten, |
fölfogni méltón, az egyetlen |
|
„Soká tart? Mert várnak teára.” |
„Remélem, egy cuki leányka!” |
|
„Már esik is! Biztos a nátha, |
hajadonfőtt!” Biz azt se bánja |
|
Mert mit se bán ő, mit se sajnál, |
nem érte kell nyögnünk e sirnál: |
|
Ha valakiért könnyünk hullhat, |
sirassuk, feleim, magunkat: |
|
Magunknak kell magunknak bármi |
vigaszt és enyhülést találni, |
|
Mert se király, se pap, se isten, |
aki bennünket földeritsen, |
|
„No gyujtsunk is rá!…” – „Itt? Ugyan! Hogy?” |
Épp mert róla végleg lemondott |
|
S beszéljük csak meg, hol iszunk jót – |
Épp, mert letette már a kancsót |
|
S gusztáljuk csak gyászleple-fedte |
asszonyát – épp mert ittfeledte |
|
ki most riad rá, földbe térten, |
hogy itt fönt volt a menny, az éden, |
|
Itt van! S mert mi is itthagyunk mind |
bort, sört, nőt, mindent, éppen úgy, mint |
|
mert egy utat jár minden élő, |
mondjátok ti is, ahogy épp jő: |
|
|
Hálóm s halam
Nagy pénz árán itt a paraszti |
|
Tisztulni akartam, ragyogni, |
|
Volt balga biz csak már azért ez |
ki rakja s fujja, míg égsz |
|
Zuhanni magad is elég súly |
|
Engedj én szívemnek csak egy szem |
|
|
Egymásra lelt…
Egymásra lelt, s rögtön kevés lett |
és kar meg kar, majd ajk meg ajk; |
Földmély-lakó kis állatokként, |
hogy búna minden porcikánk |
|
De kint és fönt maradunk egyre |
Testünkben csillag-messzeségben |
|
|
Utolsó otthon
Vágyom hazaérkezni éjszaka |
egy piréneusi kis faluba; |
hosszu nevében annyi szent meg x, |
hogy tőle föllebb már posta se visz; |
hogy föllebb tán már csak a csillagok |
havasi birkanyája csavarog. |
„Ki az?” – nyit ajtót anyám, nagyanyám, |
ölelnek, kérdezgetnek, katalán |
nyelven persze vagy baszkul s én is úgy |
felelem, fáradságos volt az út, |
de másképp semmi ujság, megvagyok, |
örülök, hogy hazait ehetem- |
ihatom s végre – régi helyemen – |
feledtető nagy álmot alhatok! |
|
Tél felé
Ahogy Pest felől bedohog, |
a hat negyvenes gyorsitott |
|
Két hete még, négy hete még |
|
Naponta most mind súlyosabb |
minthogyha már az volna csak |
|
naponta több csönd és hideg |
|
|
Szállong a hó
De a szántó még szinte szurkos. |
Meglátni, merre megy a tél |
a békén füstölgő falukhoz. |
|
mely jobbra-balra kifeszítve |
az útról a tanyákba visz – |
Azon is most a tél siet be. |
|
ösvény is fehéren világol. |
Messzibb egy boglya, nádtető – |
méri magát velük a távol. |
|
Még csak a ritkás, a merész, |
az előörs hópelyhek szállnak. |
térkép-tervét a támadásnak! |
|
|
Rigók
– csarnokba be, utcára ki! – |
aszerint Lángnét hol hiszi. |
|
„Rigó!” mond, mert nemcsak kopasztva: |
látott légben is madarat, |
„Párzó rigó vagy! az!” – dohogja – |
„Az, Czopek, szégyeld magadat!” |
|
Szégyenli is. Nem sejtve, hogy |
épp az a szép s vigasztaló, |
hogy benne (és Lángnéban is) |
|
Hogy mint a lombok zöldje közt |
a gyors kén-sárga villanás: |
ha párt lel, bárhol, szállni kezd, |
fütyül az élet, a csodás! |
|
|
Szomorú vendég
Öreg koldús, ahogy tél idején |
betántorul egy kunyhó küszöbén |
s enni se kér, csak áll és áll: örül, |
hogy benn van, bárhogy is: benn!
|
Belém így tért be néha-néha isten. |
|
Szomorú vendég. Mindig könnyezett |
s didergett. Hit? Épp azt kéregetett! |
Feleztünk. Aztán, hogy enyhült az ég, |
Várták őrültek, gyilkosok, papok. |
|
|
Hópelyhek éjszaka
Kisüt a fény a kertbe. Látod? A hópehelyrajok! |
– Akár az éji lepkék nyáron a mécs felé! |
Kitárhatod – nem jönnek be – az ablakot. |
Halálé az a nyüzsgés ott, nem az életé. |
|
Mi gondoljuk csak – telhetetlenül – |
hogy lét-világunkon túl is lehet |
jaj s gyötrelem – az életen kivül! – |
Hogy szenvednek ők is, az elemek. |
|
S hogy tán a bőgő vizek, viharok |
kínja még a mienknél is nagyobb: |
a lélektől, mely sírva visszatér |
|
anyag anyjához-apjához… Ne félj! |
Ha meghalunk, az mindent befejez. |
|
|
Sí
Hó ujra, fagy ujra – röpül a síléc |
érzem ébredni izmaimban ismét |
|
a szállani-vágyat, az égbetörést, oh |
mialatt önnön súlyom a tetőről |
|
Minél nehezebb, annál sebesebben |
minden, ami nyom, minden, ami súly az |
|
Újra egy év! Röpülök tárt karokkal, |
Röpül a könnyem. Nem fönt, odalent vár |
|
Meddig az öncsalás még, évről évre |
szállani, föl, föl, addig legalább s úgy |
|
|
Kháron ladikja
Kháron ladikja nem akkor indul velünk |
|
midőn lezárul és befagy a szem. |
Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk |
|
Esztendőkkel előbb irígy sorsunk behajt |
|
s ringat a csónakon, amely |
– bár nem kedvünk szerint – épp oly gyönyörű part |
|
épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár |
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj, |
|
Minden oly gyönyörű, sőt – titkosan – ahogy |
Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott |
|
Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk |
s egyszer csak ringani kezd velünk (csak velünk!), |
|
Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog |
|
s ha sír is, hálakönnyet ont, |
hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d’Oro-t |
|
látott, ha nem lát is viszont! |
|
|
Repülő kövek alatt
Szörnyű volt, szinte hánytató |
az a két szét nem válható, |
|
az a két egybeforrt, az a |
|
lebukva, talpra állva még, |
|
egymást mardosva már, szaladt |
|
a tanya felől, nyíva, hogy: |
|
|
Elválás
Hozta friss réz-csöngéseit |
Beszálltál. Csing-csöng, ment a zaj, |
|
Szemszúrva csillámlott a sík |
|
Nyúlt minél messzebb az a csík, |
No most, no most, no most, no most, |
|
Mint meghúzott rugók s gumik, |
|
feszült (és fájt) a nyom. |
No most, no – tüstént visszaránt |
|
|
Egy pusztai kovács-házban
cet helyett ez a szörny uszik, |
ő tudja, milyen Pontusig. |
|
Halgyomor ez a kis szoba. |
|
gyerekkor, mélyvized alatt! |
|
csak elérjük s futja a dal |
|
Így hallgatom, hogy’ utazom, |
|
|
Fehér
itt! ott! Amott a fák alatt! |
|
|
No nézd, az a szél-mozdulat |
|
|
Egy fa csúcsáról egy csipet |
havacska villámolva lezizeg. |
|
|
Oh beteljesültség világa, |
|
Midőn nem lesz már semmi hátra! |
|
|
Hótakaró
lőcs, balta, csép, kerék, |
|
|
Fénykép
Ne ezt nagyítsd meg, hanem a… Hová lett |
Az, ahol… Itt van!… Bokor tetején át |
|
Fölbuktam? Később! De itt, de ezen még, |
Ezt keretezd be, ezt lásd valahányszor |
|
ezt, ha a tűznél vénesen aludni |
a sirály-ívelést, ezt menekítsd, a |
|
Ezt lásd helyemen, ha székre majd üresre |
Ez ragadott föl téged is – örökre! – |
|
|
Kár-kvár! kár-koár!
Ilyen sem esett meg velem. |
Mentem szűz-havu földeken |
vad-fekete árnyéka szaladt |
|
– ahogy távol vándor visszaszól – |
|
|
Fekszem, félálom…
Fekszem. Félálom. Éjfél. Fölkelek. |
Átüti fejem a mennyezetet. |
Aztán az ég boltját. Micsoda méh- |
dongások ezek? A csillagoké. |
Sötét, de aztán – mert már unom igy – |
lassan az űr megvilágosodik. |
Együtt növekszünk. Sárban csibeláb |
nyoma, millió. A Tejút. Odább |
egy másik csillagrendszer; és megint |
s megint – pontosan az első szerint – |
Már ezeket is fentről nézdelem, |
biz unalmas egy táj a Végtelen – |
Oh konstellációk – galaktikák! |
(Gyalogút Gyántra, őszi sáron át) |
s óh az Időtlen – (téli délután |
dél és litánia közt Ozorán –) |
S óh a Teremtő! (Ott a háza… De, |
ma, épp ma itt sincs mód szólni vele. |
Kiment, pihen?…) Várok egy kicsikét |
s mert magam vagyok az emberiség, |
minden emberi ész és akarat, |
kicsire vonom ujra magamat |
s tudva tovább is, ki s mi lehetek, |
befúrom világbiró fejemet |
két illatos kebel közé, amely |
egyenletesen jár le – fel. |
|
Elvadult szeretet
végén, mint vadmadár-karom, |
mint rabló, vad gyökér nyomul |
|
szopja meg így, hogy télen át |
hóban is ő legyen, csak ő |
|
kuporog, szürcsölve meleg |
|
agyammal minden helyzetet, |
|
szivedhez s mint a pók, ha fog, |
|
a szipoly-éhen, mely beléd |
|
Mint a pelikán-anya, tudj |
|
mentem, hisz kettőnk pénze lett |
a jövendőm – mondom, noha |
|
önzésbe hull végül a vágy? |
Ily szörnyként fal s öl, ha szeret |
|
költ még ellened (s ellenem) |
|
Vérem, husom vagy. Borzalom: |
|
ha fölkelsz és továbbsietsz, |
szived bár végső birtokom |
|
ellened (s ellenem), csak ez: |
|
|
Bonyhádi ég
Szállt épp felém a labda. |
úgy rugtam vissza: magam is |
vele szálltam egy darabig. |
|
Szállt szemmel láthatón a vágy. |
|
|
Hova hullt? Nem emlékezem. |
|
maradt volna belőled, ifjuság! |
|
|
A faj védői
Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát |
koponyája, Petőfi szlovákos fekete |
s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme |
s a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano nagy orrát |
|
hordó Vitéz Mihály (s Mátyás király) s a hajdu |
vagyis – hajjaj! – balkáni Arany János, Veres |
Péter s a Don Quijote Krúdy, a lengyeles |
Lőrinc, a mongol Áron s Gyuri, a hindu ajku; |
|
s a janicsár Szabó Pál, a szép-finn Kosztolányi |
(a szép-olasz Széchenyi és a szép-kurd királyfi: |
nagy Rákóczi Ferenc!) s a fél-kún, fél-román |
|
Attila (meg Erdélyi) s én, a fél-besenyő – |
– Belül épp ettől oly más s pompás a gyuromány, |
mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő! |
|
|
Lánglehelő
Peng már, acélos kék a fagy. |
Szeretlek, téli reggelem! |
ahogy kardként elémbe csap. |
|
Cammogtam, sár-gyúró tulok, |
az őszben. Hogy frissítsz, te tél! |
„Azért, hogy küzdj – feleli – élj!” |
Piros vagyok, füstöt fuvok. |
|
Tűz vagyok – teremtő hazánk |
Téged terjesztlek, ősi Láng! |
|
azzal, mit rámbízott a Lét. |
Bűvkör övez: csapkodva véd |
|
Télben így járok én, ki nyár |
vagyok minden kis ízemig – |
bennem, veri vad szárnyait |
|
|
Kivilágított ablak
Tehergépkocsikaraván dübörög |
|
De a bezárt nagy ablakok mögött |
|
Hangtalan egyre lelkesebben |
dalol egy lépcsősen fölállt leánysereg |
|
Az esti gimnázium hallgatói |
|
|
szárnyként dobálja karjait |
|
ők tudják milyen más világ felé. |
|
|
Havasi szürkület
S mintha nem is vártunk volna egyébre |
|
A madár is mind leteszi a terhet |
|
Tünedező csillagaival az ég |
|
két messzi forrás közt a halk beszéd |
|
|
Rácegres, 1910
Dühös volt, kövér és zömök, |
belekékült, úgy dödögött. |
|
Asszony volt, férfi? Valami |
borzasztót akart mondani. |
|
De csak topogott és zihált |
a hegyen, hol a pajta állt. |
|
Nyelte a mérgit, fujva, hogy |
ezen nyomban megpukkadok. |
|
Pillantást oly vadat vetett, |
|
De toporzékolt bárhogy is, |
csak nem hullt bár egy csöppnyi viz. |
|
Gondolt hát egyet s paripa, |
ágaskodó lett, majd bika. |
|
Sunyt fővel szarvat szögezett, |
|
Bődült egy végső-duzzogót, |
sarkon fordult, elkocogott. |
|
|
Az volt a hű dal…
Az volt a hű dal, az jó, az az ének |
mely segitett még a karnak, a kéznek! |
|
Dalolt a bognár, miközben gyalult. |
A gyalult fa a daltól csinosult. |
|
Az az ős-dal – az szólt még énköröttem –, |
mely ott bizsereg szinte ujjbögyödben. |
|
Mely már a szívben, mint iker s iker |
együtt fogamzik meg valamivel. |
|
Dudolt a vándor varga is egy kis dalt, |
és szebb, okosabb lett tőle, amit varrt. |
|
Darálók, szecskavágók, tilolók, |
ti Múzsa-módra dalra biztatók! |
|
Reszelők, egyes és páros fürészek, |
kik órákhosszat lelkünkhöz zenéltek! |
|
Festésre üres szobák, zengeni |
vágyók, mint Provence híres mezei! |
|
Nem a borivók vad nótája tetszett, |
nekem: amit a dolog inditott meg. |
|
Az a kovács is! – az meg úgy dalolt, |
hogy a nóta ráverő társa volt, |
|
inasa volt, segédje volt: dalolva, |
szememmel láttam, fele lett a dolga! |
|
Egyszer ő ütött, egyszer meg a dal, |
mert nemcsak a száj tudta azt: a kar, |
|
a kalapács is, mely csak rakta, rakta, |
mig az ütem be nem intette: rajta! |
|
És csattant akkor oly büszkét, nagyot, |
aki hallotta, elmosolyodott. |
|
S tette a dolgát válaszolva kedvvel, |
mert jó, ha nincsen egyedül az ember. |
|
|
Csorda-kút
Csüggesztő vidék. Fátlanul |
csúszó-mászó, oly lusta út, |
bár közben meg-megkanyarul. |
|
Gyötör félnapja a szekér, |
A szem egy öreg kútat ér – |
|
– és már a szív is tudja, hogy |
most vályú! Végén pocsolya! |
Aklok, bozót, buckák sora |
(hol egykor egy róka lakott!…) |
|
És egyszerre csak a fogat |
varázshídon fut könnyedén |
s szívem egy rejtett mezején |
juhnyáj, virág, tavasz fogad, |
|
s kolompszó olyan üde száll, |
hogy azt érzem: gyerekkorom |
és nem lehet s nincs is halál! |
|
|
Műhelyben
Nincs tisztább, mint egy tisztára söpört |
kovácsműhely vasárnap délelőtt. |
Nincs oly csönd, mint két zengő hét között. |
|
tűzfogón, mely most nem harap |
s az üllőn, hol most csak egy légy neszez. |
|
Hűvös, vasízü levegő. Amott |
a fujtató: nem szuszog. Réz ragyog. |
A földön a vizzel irt 8-asok |
|
szépszomjnak ösztönös, örök |
|
Végig megy rajtuk a gépész legény- |
fia, mint más szülei szőnyegén. |
A satuhoz megy, hol legtöbb a fény. |
|
fehér nadrágban, állva, itt |
|
ír – a Nyugat-ba! – kritikát. |
|
|
Szerszámnyelek
|
Hasonlók, mégis mind más. |
|
már fényes kalapácsnyelen. |
|
Mint mások paripák nyakát, |
|
|
Vannak nyersek s „kiértek” |
mint a pipák. Szófogadók, |
|
|
velük? Hány munka lett kész? |
S lett tőlük egyre teljesebb |
|
|
Megszakadt út egy hajdani Sió-hídnál
Eltűnt bár régesrég a híd, |
a régi, ős út, szél- s vihar- |
|
Nem jár bár rajta senki sem, |
mint mikor átment a vizen! |
|
zúgnak, mint óriás atyák, |
de mit eddig hoztak, az út |
nem hagyja el lombsátoruk. |
|
Mit hoztak kézenfogva, itt |
a víztől meghőköl, megáll, |
mint bika, ha kígyót talál. |
|
Jő zúgva túl is egy fasor; |
ha ez kérdez, az válaszol. |
De nem foghatnak már kezet. |
|
Mi egy volt, kettő már az út, |
hogy az a kis fahid lehullt; |
bút és bajt, mennyi szörnyü hírt |
hordott szegény, mennyit kibírt! |
|
itt is, amott is már a nép. |
A gátra kis ösvény vezet. |
|
|
Vasalás
Fordult, farolt, előre tört. |
|
Árasztott friss, ózon-lehű |
|
Jó volt nagyszombat délután |
inni egy korty koma italt, |
nézni, mit a nagy lány vasalt. |
|
A szoknyát, a sok suhogót, |
az alább s alább simulót, |
csipkéje csillan csak elő. |
|
hintett a beszédes leány. |
Nem volt más gondja igazán. |
|
Készen a szoknyák kereken |
függtek gerenda-szegeken. |
Ültünk, legények, hallgatag, |
|
Vetni csak pillantást oda! |
mit bűnös el nem ér soha. |
|
a rejtelem, az üdv honol? |
|
Napnál is tisztább messzi láng |
oly ős heve tűzött le ránk, |
oly tilos fény, mely – oly titok – |
|
Beszélt, beszélt a nagyleány. |
ránkfüggesztette szűz szemét. |
Akkor se tudtam, mit beszélt. |
|
s fröcskölt megint papmód vizet – |
egy csöppet rám is röpitett. |
|
Ding-dong-dung! – csöngött a fülem. |
Harangok zúgtak szüntelen. |
Erre emlékszem. Ment a nép, |
hogy föltámassza istenét. |
|
|
A „Mester”
Szerettem a szerszámokat, |
A satu fölött léc futott. |
|
A fogók, nagy és kicsi, mind; |
a vasvágók, hosszuk szerint; |
|
Járt közöttük az orgonás, |
csinálni, amit kell vele. |
|
Attól, mit javitott s csinált, |
Megtisztult egy-egy hangja, vagy |
|
|
Virágzik a kökény!
Havas eső, fagy, förgeteg |
|
– tudósít Janink, maga is |
mennyi móka-szót tudtak is |
|
Megyünk a szélben s bíz az a |
Nyit a kökény – s galagonya – |
|
Vág a szél, könnyezik a szem, |
|
Melyik bokor s melyik vihar |
Megyünk a szélben, Janival |
|
lépünk szinte egy majdani |
|
Megyünk és túl a könny meg a |
|
|
Vetőgép
Megy a vetőgép, húsz soron |
húsz foggal fésül, mint gyerek fejet |
|
Csínján, mint mindig jóra kész, |
ápolja, teszi rendbe a kölyök- |
|
Megy türelmesen, mintegy részlete |
rakják a sötét földbe egy szelid |
|
|
Hasznos akarat
„Legyen a költő hasznos akarat!”
Sz. L.
|
Rácegresen tisztelik az irót; |
mint holmi föllebviteli birót. |
|
Ha minden szó esik már hasztalan –: |
„A vers – gondolják –, az még hátra van. |
|
A Múzsa!” – ha épp nem is ezt a szót |
használják, körülfogván az irót. |
|
Tisztelik a verset Rácegresen; |
attól várják, hogy villanyuk legyen. |
|
Úgy várják, de úgy, hogy – ha az segít – |
a filológiát is tisztelik. |
|
Írtak ez ügyben tízszer is! …„De tán, |
ha te is írnál valamit, Gyulánk…” |
|
Verset vagy prózát, zordat vagy simát, |
mindegy, akár egy sorstragédiát. |
|
Út is, de főleg villany kellene. |
|
„Legyen a költő hasznos akarat…” |
|
– Mi az megírni néked? De nekünk!… |
Egy hang: – Napunk lenne! Más (így): – Egünk! |
|
Mindegy nekik forma és külalak, |
a lényeget, azt harcolja ki csak. |
|
– Hatvan fadúc meg tudná oldani!… |
– S mi minden lenne itt! Lányhang: – Mozi! |
|
– Ha ezt meg tudnád írni, te! De úgy |
hogy Szekszárdig följusson a szavunk! |
|
„Legyen a költő hasznos akarat…” |
Azt gondolom, hogy itt a pillanat. |
|
Dics, bér, babér – rég tudom én, mit ér! |
Az ér valamit vers, mely földet ér. |
|
Gyökeret ereszt és gyümölcsöt ad – |
Adjon, ha lehet, minél hamarabb! |
|
|
Gyimóti
Gyimóti-kút, Gyimóti-kút; |
mert abba a Gyimóti fúlt. |
Lehetne ma százhúsz éves. |
|
Apám is, mint legényember |
mikor ezt a kutat fúrták. |
|
Szent Mihálykor, őszidőben, |
s mehetett amerre látott. |
|
Ment az első keresztútig, |
ment is, állt is, maradt volna; |
|
Fénylett még a fejszenyomtól |
vályú, káva, gém, kútostor. |
|
Száz év mulva – lesz, ki tudja: |
kié volt Rácegres puszta? |
De meglesz a Gyimóti-kút, |
mert abba a Gyimóti fúlt. |
|
Meglesz, holott nincsen meg rég; |
Jelöl most egy határ-helyet; |
csak nem megy el, nem az öreg. |
|
|
Istentisztelet
Zsámolyt tettek a ház elé. |
megcirrent egy citera hangja. |
összeszerkesztett lécdarab, |
hat-hét acélhúr rajta, egy |
libatoll, vagy egy kis faszeg, |
s mintegy a faszeg reszketeg |
egy fáradtan is tenni-kész, |
egy aszottan is fürge kéz, |
egy szántatlan is gazdag ész: |
Aki hallotta, arra tartott, |
nem kiváncsiskodón közel, |
épp addig, hogy ne csak a hangot, |
Vályút fordított, arra ült |
néhány vén, ahol összegyűlt; |
mint korcs istentiszteleten. |
Égből, pokolból jött a dal? |
Rádióból jön ma a pusztán, |
Megyek – lám az is lett! – az utcán
|
Most ez tetszik, most ennek áldoz |
a nép összegyűlve a tánchoz. |
Ha! Dzsessz! Puszta-Rácegresen! |
Engem nem bánt. A szerecsen |
panasz is átjár szivemen. |
|
Munka a munkával
mit majd a tragacsba teszek. |
|
Tengelyszegét koptatta el; |
|
No de még öt perc és – felül! |
|
Mint az orvos meg a beteg, |
úgy vagyunk, én meg ez a szeg, |
|
amit reszelek – szinte már |
nekem is fáj, mi neki fáj. |
|
Mintha országnyi szerkezet |
forgása bénult volna meg. |
|
Mintha kibillent volna – mit |
nekem kell helyreütnöm itt! |
|
Nekem kell rendbetennem azt, |
– mit nem szolgálni: kárhozat! |
|
Elkap, mint mindig elragad |
|
a világ s – ellenem szegül! |
|
Kezem között is csupa dac, |
|
Nemcsak én őt: ő is, e szeg |
|
Láz önt el és – no nem! – Igen: |
|
Egy szeg miatt? Egy szeg miatt |
fog szorul, lélekzet kihagy. |
|
– hagynátok csúfot vallani? – |
|
Kész! Beütöm. S mi eddig állt, |
forog megint a tág világ. |
|
|
S most én ülök. Milyen pici |
kaland volt. Milyen isteni. |
|
Mily ritka lett – így elveszett |
|
A füttyöt, nótát zengető, |
|
boldog munkákra – a dolog |
|
munkás-arcokon a mosolyt, |
|
mely fut a ránc árkai közt, |
ha már a vas hajolni kezd |
|
a pörölytől, mely odacsap, |
|
vagy mikor a földült batár |
– szorítsd! – megint talpára áll, |
|
óra megindul, fény kigyul, |
|
Enyémként ismerem, milyen |
vigaszt lövel át a sziven, |
|
– jól ápolt gyümölcsfa gyanánt –, |
|
|
|
Églakók
Szívalakú csizmája szára, |
szűrtől királyi hetyke válla, |
bajsza korom, orcája rózsa, |
Séta Pista így száll a lóra. |
|
Darutollas kalpaga pörge, |
ezüst mordálya szögre töltve, |
|
Csupa kis villám, kék acél: |
két szeme sarkantyútaréj; |
gyors napsugár a hírneve: |
|
nem rabol, csak ha rászorul |
és akkor is csak gazdagot, |
ki már sok árvát becsapott. |
|
Nem öl, csak ha nincs tenni mást |
és akkor is csak uzsorást, |
|
Csak az marad meg, ami jót, |
bátrat mívelt és bíztatót, |
mint förgeteg után a rét. |
|
Mindig vidám, mindig deli, |
|
a vágynak, tőle nincs pokol, |
nincs kárhozat, tőle lehet |
valami más a föld felett! |
|
Nyergében föl-leringva míg |
bánat és baj bármennyi van, |
|
Csillan reze még a napon, |
hol mindig nyár van, sose tél, |
|
kanásztáncot jár Savanyú. |
|
Felhők közt vígan fut a hold, |
kulacsot nyujt Sobri, a holt, |
s tágul mind vígabbra a kar |
Milfajttal, Angyal Bandival. |
|
nem Jézust, a kis édeset; |
nekik ez volt a másvilág. |
|
a hetyke szökött katona – |
Pogány istenként léptetett |
|
…Paplanos ágyban heverek, |
arrább szép asszony, szép gyerek. |
Nem alszom, de már álmodok, |
|
menekült völgyön és hegyen. |
Dehogy is volt neki lova. |
|
Egy rossz akol rejtek-adó |
megváltva, mit még lehetett. |
|
|
Fenyők a ködből
nincs még egy tenyérnyi zöld sem. |
Üde szín a szomjú szemnek? |
Csak a tavalyi hű fenyvek. |
|
Most veszem csak észre őket! |
Hol teleltek, hol időztek? |
A hegyre ült föllegekben. |
Ott húzták ki az egekben. |
|
Lépdelnek a szép szál fenyvek |
hosszan, mint egy gyalogezred. |
|
olyan tiszták, frissek, újak. |
ahogy egy jó hadsereg jő. |
|
Nem mutatja, hány csatát ért, |
Semmi híja, semmi veszte, |
|
Zászlait szélbe feszitve, |
Száll a jó-szag, száll az első |
|
Jő felénk zárt sorban ismét |
mely engem is megoltalmaz. |
|
Keményléptű büszke hősök, |
nézek rátok, addig nézek, |
|
marsotokat visszhangozza. |
legrejtettebb porcikámba! |
|
|
Anteusz
Megcsöng és – szívvel láthatón – |
|
háza is kezd fölszállani. |
|
Alakot kap körben a távol. |
|
Nevet, helyet kapok, családot. |
Megszüntet egy zord árvaságot. |
|
Tegnap jöttem, dúlt-betegen. |
|
hogy tesz-vesz az ember-közösség, |
énértem is! Mint hajdanán |
anyám, dagasztás hajnalán. |
|
Biztonság önt el és melegség. |
|
Cseng-bong és – szivvel láthatón – |
megy, megy fölfelé a torony, |
a falu, az ország, a föld – |
Kifogyván istenből, te hozzád |
fordul szivem, ember-rokonság, |
hasonlóság! – te adj erőt! |
|
Fekszem. De az első szekér |
eremben vágtat végig. Él, |
megéled egy ösvény agyamban! |
Én vagyok az utca, az út, |
hol kocsi már százszámra fut. |
Minden mi él, szivembe dobban. |
|
népesülnek. Honfoglalókként |
csordás és kondás kiabál, |
multamból tódul egy juh-nyáj; |
hídra dörög egy vontatógép. |
|
hat át, mily reménnyel bizserget! |
Világ központja lettem-e? |
egy örök-forgó szerkezetnek! |
|
|
kilinccsel, amit fölszerel, |
amit falnak fölrak szilárdan, |
benne van mind-mind a világban |
s – (nem-tudható titok tudója) |
úgy tér mindenkor nyugovóra, |
hogy benne is marad örökké! |
|
Oh, ha én leszek majd a földé, |
belőlem se csupán szavak: |
puszta tervek maradjanak! |
mit ma testemnek megszereztem |
azzal, egész nap permeteztem. |
|
Szélbe szórnám és megutálnám |
ha nem csitít a gondolat, |
hogy mint kor-előző találmány, |
mit később hasznosítanak, |
égett, sercegve-sírva itt – |
|
|
|
Dologidő
Itt van! A kis falut, mint szigetet |
veri a végtelen, megért vetés! |
|
áradt idáig évezredek alatt – |
Föllelkesit a szívós, szép tusa. |
|
reményt: valahol, mégis, valahogy |
visszanyomjuk a kaoszt: a halált. |
|
ha léptenkint is tied lesz a tér, |
emberi faj, megválthatod magad! |
|
közül kicseng lám egy vékonyka dal! |
Jólesik ez a kenyérszagu út. |
|
Leng a len, a rozs, a dohány, |
hulláma árad egybe – Ozorán! |
|
Noé bárkája állt meg itt? |
az állat, a húzó, a legelő, |
és az, amely csak dalával segít! |
|
|
A gyulavári főutcán
„Fölépítteté Urunk e lakását |
(magyarán összekoldulta) ezer- |
hétszáznyolcvanban ez esendő tábor |
|
Tornyán a csillag ma is úgy dacol, |
ahogy az ő keze tűzé oda. |
Ő tartja ma is, lenyúlva a felhők |
közül, az a kis konok pap. Beh megnőtt! |
Beh magasabb már, mint a temploma! |
|
Vad dél. Bár ősz van (neki-nekifutva |
fölszállnak már a libacsapatok). |
Porba, szélhordta törekbe merülve |
révedek, ténfergő utas, a műre, |
a nagyra, s őrá, aki még nagyobb. |
|
Ahány évtized, ahány év, ahány |
óra, makacsul, úgy magasodik |
puszta hitével, mely ma is a régi, |
eleve-döntő istene felé, ki |
nem hajlott alá keggyel soha itt. |
|
Mint térdigérő homokvára mellett |
zord gyermek úgy áll, néz az égre fel |
az utca és az idő szenny-porából |
kopott palástban prédikátor |
|
|
Köszönet
ha a nők hallanák, milyen |
hangon beszél a férfi nem, |
milyen trágár röhejre kapva, |
|
a percről, mely megadta, mit |
oázis-forrásként kerestek |
és térden tiszteltek, a testet; |
mely köpőcsésze lett nekik! |
|
Hányan voltunk igazán hívek, |
|
hogy kivérezve csak hevertünk, |
legázolt küzdők, túl az eltünt |
hiten, reményen, vak csatán! – ? |
|
|
Napfény az íróasztalon
Fűtött szobába süt – milyen |
s tenyérbe fogja arcomat; |
|
tesz-vesz, hasznosítja magát! |
Mosolygok, szememet kumom, |
|
ő is, az öreg Nap! Dagadt, |
küld ily angyali csókokat? |
|
Fát vet szét isten-hidege!
|
Koppanva hull le a veréb! |
ide vágy ő is, hol tüz ég! |
|
ellen mit érhet!?… Így van ez: |
csak itt van, hol – fölösleges! |
|
fejem neki nyújtom: becézd! |
|
Beh rossz asszony, beh céda vagy, |
teremtő – nőnemü – Meleg! |
De te vagy az élet, de hadd, |
|
|
|